Gotama a világ megmentésére született

Krisztus előtt 624-ben, Észak-Indiában, Sakya királyságban született egy herceg, akinek világra jövetele és gyermekkora beleillene bármelyik tündérmesébe. Apja Suddhodana Király volt, akinek két felesége volt. Mahamaya, vagyis Maya királynő hozta világra a trónörököst. De nem ám akárhogy. Maya királynő a szüleihez utazott, hogy megszülje gyermekét,  ám nem volt ideje odaérni. A csodálatos Lumbini ligetében hozta világra a gyermekét, ami a mai Nepál területén helyezkedik el. Mayának szinte egyáltalán nem voltak fájdalmai, és hogy még inkább óvva legyen kiszolgáltatottságában, a liget egyik fája a királynő fölé hajolt, amin nem győztek csodálkozni a kísérői. Ennek a fának a vastag ágába kapaszkodott Maya, és énekelt, miközben megszületett a fia, aki olyan erős volt, hogy azonnal a lábára állt és szaladt, és olyan tiszta volt a tudata, hogy nyomban édesanyjára mosolygott és elmondta születése célját, értelmét: – Azért születtem, hogy megmentsem a világot a szenvedéstől. Buddha szülőhelye, Lumbini liget egyébként ma is szent zarándokhely,a Suddhodana királyság pedig régészek által igazoltan létezett. A kis Buddha ez idő tájt született, vagyis az április és május táján feljövő telihold idején. Ez lett a buddhisták egyik fő ünnepe, a Vészák, ahogy a keresztényeknek a Karácsony, Jézus születésnapja. Érdekesség, hogy Buddhának nem csak a születése esik erre az időpontra, hanem későbbi megvilágosodása is és halála is. Amikor a kisfiú öt napos lett, a hagyományok szerint névadó ünnepséget rendeztek a számára a királyi palotában. Az volt a szokás, hogy az újszülöttet pucéran felmutatják az összegyűlt tömegnek, hogy lássák, fiú, és hogy megismerjék a későbbi új királyt. Az ünnepségen egy bölcs is megjelent, aki látó volt, képes volt a jövőt megmondani. Amikor a kezébe vette a kisfiút, eleredt a könnye. Maya királynő halálra rémült, hogy vajon mit láthat a bölcs a fia szemében, ami így megríkatta. De a bölcs így szólt: – Ne félj, királynő nincs baja a fiadnak, nem azért sírok, hanem mert meghatódtam azon a szent feladaton, ami a földre hozta. És aztán így szólt a bölcs a királyhoz: – Ez a fiú megmenti majd a szenvedéstől a világot. A király szörnyű haragra gerjedt, mert ő azt akarta, hogy a fia király legyen, és kövesse őt a trónon. Ha annyira szent és bölcs akar lenni, hát legyen majd vénséges korában, amikor már új királyt adott az országnak. Körbe is hurcolta a tömegben a fiát, és bejelentette, hogy íme, nagy király lesz a fia. Az ünnepségen a csecsemő a Gotama Siddhárta nevet kapta, melynek jelentése, Kinek céljai beteljesedtek. A Buddha név csak jelző rá, azt jelenti, Felébredett. Így leghamarabb negyven éves korában nevezték, ahogy más, megvilágosodottnak hitt tanítót is hívtak így ez idő tájt, Gotama előtt pontosan hármat.

Maya királynő nem sokáig élvezhette anyaságának gyönyörűségét kisfiát ölelgetve, aki minden más csecsemőtől különbözött, olyan szép és erős volt. Valami fertőző nyavalya leverte a lábáról, és hiába sereglettek a tudós bölcsek, orvosok, nem tudták megmenteni. Gotama hét napos volt, amikor édesanyja meghalt. Gotama szelíd, csendes kisfiú volt, kortársaival szemben gyakran üldögélt teljesen egyedül, és merengett, meditált. A király nem nézte ezt jó szemmel, félt, hogy mégiscsak beteljesül a bölcs jóslata, és a fia nem király lesz, hanem pap. Igyekezett elterelni a figyelmét a szent gondolatokról, és ellátta minden földi jóval, hogy az anyagi világ felé kösse. Elzárta őt az igazi világ elől, megparancsolta, hogy vigyenek messze a palotától mindent, ami emberi, ami rossz, beteg, ami a szenvedésre és elmúlásra, fájdalomra emlékeztet. Hogy végképp „bekösse” a szemét, tizenhat éves korában hozzáadta feleségül a világszép Yasodhara hercegnőt, kivel vagy tizenhárom évig nagyon boldogan éltek. Egy nap azonban fájdalmasan szép dallamra lett figyelmes a herceg. Egy énekes lány csodálatos hangját hallotta meg, aki arról énekelt, hogy mennyire hiányzik neki a szülőföldje, és hogy majd’ beleszakad a szíve. Ilyen nagy fájdalommal, amiről a lány énekelt, Gotama még sosem találkozott. Yasodhara tudta, megérezte, hogy ezzel el is veszítette a férjét, és nem tudta elállítani a könnyeit. Gotama a dallamot hallva rádöbbent, hogy a palotán kívül más helyek, más tájak is léteznek, és hogy ő ezekből mit sem ismer. Elhatározta, hogy barátjával, kísérőjével együtt megszöknek a palotából, hogy körülnézhessenek a kinti világban. Apja, a király, belátta, hogy itt már felesleges minden tiltás. Hogy mégse veszítse el a fiát, hát azt találta ki, hogy a palota környékén minden ugyanolyan vidám, kedves, tökéletes és ünnepélyes legyen, mint bent, a palotában. Megparancsolta, hogy takarítsanak el mindent és mindenkit a környékről, ami hibás, beteg vagy fájdalmas, és öltöztessék ünnepi díszbe a várost. Gotama azonban mégis meglátott a tömegben két nagyon öreg embert, akiknek arca csupa ránc volt, fogazatuk pedig hiányos. Követte őket hazáig, ahol szeme elé tárult a valódi világ. Meglátta a szenvedést, a betegséget, megismerte a fájdalomtól nyüszítő leprásokat, megérezhette a gyászolók fájdalmát, láthatott holttestet, amit lángoló uszályon elúsztatnak a Gangesz vizén.

Rádöbbent ekkor, hogy a világ nem csupán a földi javak bősége, örök ragyogás, fiatalság és boldogság, hanem éppen hogy az ellenkezője is: halál, öregség, szenvedés és betegség. Gotama ekkor mélységesen elszomorodott. Meglátta, hogy a világban minden múlandó, hogy ő is, és a szerettei is öregek és betegek lesznek, aztán pedig meg fognak halni. Rádöbbent arra is, hogy hiába a vagyon, mindez elkerülhetetlen, ez az ember földi sorsa. Miközben egy aszkéta ragyogó arcát bámulta, elhatározta, hogy ő megtalálja a kiutat ebből a végtelenül kilátástalan és szomorú körforgásból. Úgy döntött, annak szenteli életét, hogy megfejtse a titkot: megmentse az embereket a szenvedéstől. Visszatérve a palotába, bejelentette apjának a tervét. A király tudta, hogy a jóslat most beteljesedik, és hogy nem tudja megállítani a fiát. Pedig megpróbálta: bemutatta neki újszülött kisfiát. Gotama szíve egyszerre örült és bánkódott is, mert tudta, el kell hagynia a fiát, szépséges feleségét, és szeretett apját is ahhoz, hogy célját elérje. Fiának a Ráhula nevet adta, ami azt jelenti, Akadály, hisz úgy érezte, ha maradna, a fia iránt érzett szeretet megakadályozná őt feladata, sorsa  beteljesítésében. Belátta, hogy hiába szereti őket és kötődik hozzájuk, egy napon fia és felesége is beteg lesz, szenvedni fog, és meghal, vagyis a boldogság ebben a formában nem lehet örök. Végleg eldöntötte, hogy elhagyja a palotát. Folytatjuk Buddha megvilágosodásának történetével! Forrás, ajánlott oldalak: www.buddhizmus.lap.hu www.wikipedia.hu www.tarrdaniel.freeweb.hu/documents/Mahayana/buddhaelete.htm