Ötvenen túl kezdődik az élet

– Naivitás volna azt várni, hogy hirtelen mind a tízmillió magyar egy emberként fog a középkorúak felé fordulni. A minap tárgyaltam egy nagy kávégyártó céggel, lenne-e a támogatónk. Közölték, hogy sajnálják, de az ő célcsoportjuk a 18 és 49 év közöttiek. Megköszöntem, hogy meghallgattak. Majd segít más. – A cégek talán arra gondolnak: a nyugdíjasok nem tudják megfizetni a termékeiket. Sőt, közgazdászok szerint a mai negyveneseknek már nem is lesz nyugdíjuk. – Pontosan ezért kell elkezdenünk tudatosan élni. Egyik ismerősöm elképedt, hogy én látom, milyen lesz az életem 15 év múlva. Ő még azt sem tudja, a holnap mit hoz. – Az embereknek nincs jövőképük. De hogyan is lehetne ebben a gazdasági helyzetben? – Nem szabad abban a tévhitben élni, hogy valaki majd helyettünk megoldja a problémáinkat. A május 22-i konferenciánkon lesz olyan előadás, amely arról szól, hogy például a tanulás nincs korhoz kötve. De mondhatnám azt is: az internetet, a számítógépet luxus mumusként kezelni. Én magam is féltem tőlük, de rá kellett ébrednem, ahhoz, hogy működni tudjak, meg kell tanulnom bánni velük. A középkorú és idős embernek is szüksége van a külvilággal való kapcsolatra. – Mi a benyomása az ötvenen túli korosztályról? – Csüggedtek. Süt róluk a kilátástalanság. Azt szeretnénk velük megértetni: a harmadik életkor nem egyenlő a kapuzárással. – Ön hogyan csinálja? – Élvezem, hogy egészséges vagyok, és teszek érte, hogy az is maradjak. Járom a természetet, sokat olvasok. Néha persze meghökkenek, hogy már 55 éves vagyok. De rengeteg a szép emlékem, és személyes szerencsém, hogy két kamasz gyerekem frissen tart. Dúl bennem az életenergia. Nem minden rózsaszínű persze, de a problémáimon nem rágódom, hanem dolgozom rajtuk. Teljes életet élek. – Programjuk egyik célja „tudatosan kezelni a korral járó személyiségváltozást”. Nem hangzik ez félelmetesen? – Az emberek pánikba esnek, ha bármilyen változás éri őket. A riadalmat fel kell számolni, és a változást elfogadni. – Nem túl nehéz ez? – Az élet, kérem szépen, nem könnyű. De ez az egy van. A legnagyobb kincsünk. Eltölthetjük úgy, hogy állandóan aggódunk, panaszkodunk; és úgy is, hogy örülünk neki. Tessék választani!