A lidérces kapu: I. rész – Az átok

A sok-sok autó, amelyik a főutcán, a házuk előtt elhajtott, le se lassított ebben a községben, robogott a gyógyvizes, élményfürdős közeli kisváros felé. A sofőrök mellett ülő feleségek kibámultak az ablakokon, nézegették az egymást váltó, rikító sárgára, tulipirosra, égőnarancsra mázolt házakat, a tetőig nyújtózó futórózsabokrokat, napsugár színű büdöskéket. A járda és az autóút között kis árok is volt, valamikor patak folydogált benne, néha még most is került bele víz, ha túl sokat esett, és a hegyről lecsurgott a maradék. Ilyenkor kizöldült a partja és kutyatej virított a dűlőjén, csodaszép volt. Legalább is Mariska szerint, aki legtöbb idejét azzal töltötte, hogy a kertkapuban ácsorgott, és az elhúzó autókat figyelte. Mariska, tisztességes nevén Köves Mária Erzsébet sokkal jobban szerette volna, ha Marinak hívják, vagy még jobban, ha Mérinek, mint Mariskának, de nem volt mit tenni, anyját, nagyanyját, dédnagyanyját is Marisnak hívta a falu, még örülhetett, hogy őt, mint legkisebbet, Mariskázták. Mariska is maradt máig is, pedig már elmúlt negyven, becézni is csak azért becézték, hogy megkülönböztessék anyjától, és még mindig jó erőben lévő, nyolcvankét éves nagyanyjától. (A dédi Maris is élt volna még talán, ha ötvennyolcban agyon nem csapja az erdőszélen egy villámsújtotta, elüszkösödött tölgyfa.) A kertkapu és Mariska különös kapcsolatban voltak egymással. Alighogy először elengedte anyja kezét és kacsázó léptekkel elindult a kopottas udvaron, máris a kertkapu felé vette az irányt, s mire odaért, úgy begyorsult, hogy ha nincs ott a cirádás, kovácsoltvas építmény, ki is szaladt volna az útra, az autók közé. Igaz, akkortájt nem igen járt arra autó, legfeljebb lovaskocsi. Mesélték is neki nevetgélve, amikor már nagyobbacska lett, hogy ha az a kapu nincs, már totyogós korában világgá ment volna. Világgá, világgá! – feleselt a sárga hasú, ronda gúnár még évekkel később is, amikor a lány fejét a rácsok közé dugva arról ábrándozott, hogy egyszer kilép a kapun, farmerban lesz és fekete pulóverben, haja laza kontyba csavarva, mint annak a filmsztárnak az óriásplakáton, és lesétál a főúton, egyenesen a buszmegállóig, és vált egy jegyet Budapestre. Ott is elkél a varrónő, biztosan. De az ilyen álmos-boldog perceket mindig megzavarta valami, vagy a liba gúnyos gágogása, vagy az öreganyja, aki ha a kapuban ácsorogni látta, tüstént talált neki valami halaszthatatlan feladatot. Ez volt a baj, ez az öregasszony. Vén volt már, mint az országút, nem igen ment ki az udvarból, hát Mariskát noszogatta reggeltől estig. Az anyja, a középső Maris még szerencsés volt, legalább napközben eljárhatott az üzembe, látott embereket, hallott történeteket. Igaz, ő is csak a falu silányabbjaival találkozhatott, akik nem voltak elég jók arra, hogy a fürdővárosban munkát kapjanak.  Mindenki lelépett már innen, aki ért valamit, a fiatalok még a házakat is hátrahagyták, új családjukkal áttelepültek a fürdőhelyre, ott lehetett igazán meggazdagodni. Szép villákat építettek, az emeleten panziót vezettek, az alagsorban jakuzzit építettek meg szaunát, esténként mulatozni jártak.Mariska meg itt rekedt. A kapuban. Már kislánykorában is, ha épp nem volt dolga, és fűszállal a szájában ódalgott az udvaron, előbb-utóbb mindig itt kötött ki. Kezét a kovácsoltvas rózsák indái közé dugta, csimpaszkodva előre-hátra himbálta a csípőjét és csak nézett az út felé. Ha épp kivirágzott a patakpart, hát számolgatta a nagyfejű sárga pamacsokat, ha ember ment el a házuk előtt, jó előre, illedelmesen köszöntötte. Délutánonként, amikor a nap már lemenőben volt, külön műsort is szolgáltatott a kapu. A szomszéd Juli néni, és a boltos Terka olyankor értek rá pletykálni egy ízeset az utcai fapadon, ahogy ez már falun szokás. Mariskáról ügyet se vetettek, így hát nyugodtan kihallgathatta őket. Megtudta, hogy a Terka férje félrejár, amikor a városba megy áruért, hogy nem sül ki a szeme. És azt is megtudta, (ezt a Juli néni mondta), hogy ilyesmiért okos asszony nem csap patáliát, hanem bölcsen hallgat, majd elmúlik ez is, mint minden. Mariska nem igen értette, hogy mi az, félre járni, tán nem talál az Imre bácsi el a városig, és hát azt se értette, miért kéne ezért patáliát csapni. Azt viszont jól megjegyezte, hogy okos asszony bölcsen hallgat. Meg azt is, hogy majd elmúlik ez is, mint minden. Sok okosságot tanult a Mariska itt a kertkapuban, csókolózó párt is innen látott először, (mivel tévéjük nem volt), amikor egy koraeste a tetkós Zsanett meg a Palika azt gondolván, hogy a sötétség már bekergette az embereket a házukba, a villanyoszlopnak dőlve egymásnak estek. Még a zihálásukat is tisztán lehetett hallani, sőt, mivel Mariskának éles szeme volt, észrevette, hogy a Pali keze csak könyékig kivehető, a többi része a Zsanett szoknyája alatt időzik. Azért volt különleges eset ez a Mariska számára, mert az ő családjukban valahogy egy férfi sem maradt meg: dédapját a háború vitte el, nagyapját a tüdőbaj. Apját meg egy másik asszony, akinek épp az idő tájt született gyereke Köves Jánostól, amikor Mariska megfogant. Egyszer Mariska kileste a legöregebb Marist, amint pálinkás állapotban, vérben forgó szemmel, öklével az eget bokszolva hörgi, sikítja, hogy szállna vissza az átok arra a bárcás cafkára, amiért nem elég, hogy elvette a kis Mariskától az apját, még szemmel is verte, és ideragasztotta a kertkapuba, hogy el ne tudjon moccanni onnan, hogy oda fog savanyodni, aszalódni, hogy nehogy elindulhasson az apja után. Mariska akkor megértette, hogy az öreg Maris szerint átok ül rajta. Kicsit megijedt ettől a gondolattól. Aztán meg elmosolyodott: ó, szegény bolond öregasszony, hát mi rossz van abban, hogy szeret a kapuban bámészkodni. Szeretett is, az igaz. Nyár kergette a telet, tél markolta a nyarat itt a kertkapuban, Mariska látta fagytól rezegni a pocsolyákat, hallotta szuttyogni a hőségtől megolvadt szurkot az aszfalton, meg káromkodni a Havasi bácsit, amikor búcsúba menet a szebbik csizmájával a tehénlepénybe lépett. Meg álmodozni is olyan jó volt itt. A nagy kilincset csukott szemmel egy picikét lenyomni, és rést nyitni. Csak ennyi kellett, egy icipici rés, hogy már kint is legyen, és hallja, hogy a háta mögött nyikordul a kapu, aztán csatt, becsapódik, be is zárul, a nagyanyja hiába görög utána, a kapu ki nem nyílik többé, bezárja a két vén Marist, Mariska szabad, nagyokat lépdel a poros utcán, most megáll egy nagy fehér autó, nincs teteje, zene szól belőle, nap csillan a fekete bőrülésén, és kiszáll a magas, fekete férfi, és besegíti Mariskát, ordíts csak, gyagya öregasszony, ordíts, úgyse megyek vissza, Mariskát öleli a finom bőrülés, hátra hajtja a fejét, szemét lehunyja, haja meg száll, száll, mint a fátyol, az autó után. Folytatjuk!