A reinkarnáció – kambodzsai monda

Teljesen elhagyta magát, tehetetlenül hevert az ágyon, és egész nap nyögött fájdalmában. Nem evett, nem ivott, pedig hűséges szolgáti készségesen hordták neki az ételt: nem tudott aludni, és nem törődött semmivel. Már csak hálni járt belé a lélek. Hiába kérték bánatosan a szülei, régi jó barátai és a bölcs brahmanok. Kilenc brahman sárga öltözetben szútrákat mormolt, és egyfolytában imádkozott egy sarokban, hogy a király magához térjen. – Ó, királyunk! A sors törvénye az, hogy aki megszületett, az meg is haljon. A fiatalság, szépség tovatűnő állapot. Az, ami egyedül maradandó, a fájdalom. A halandók élete olyan, mint a vízáradat, folyását sem megakadályozni, sem visszatartani nem lehet. Ó, urunk, a királyné most új alakot öltött, más testbe költözött. Amilyen a karmája, olyan a mostani életformája is. Hagyd abba a siránkozást, és szerezz érdemeket a jövendő életedre azzal, hogy jól kormányozod országodat és alattvalóidat! Lelkére  beszélt az öregeke tanácsa is. – Felséges királyunk, mi is nagyon sok szeretett hozzávalónkat elveszítettük már. Egy halott, bebalzsamozott asszony miatt ne hanyagold el az országod, és ne hagyd el a néped, hiszen ők a te igazi családod. Gondoskodj róluk, ez kötelességed! A különböző városokból és erdőkből összegyűltek a leghíresebb remeték, guruk is. – Ó, királyunk! Ne hagyd el egy halott asszony miatt az országot, hogy az ellenség kezére kerüljön! A te feladatod a kormányzás! Gondolj a következő életedre, és ne tedd tönkre, amit eddig már elértél az igazságosság, a türelem és a jó ítélőképesség terén az ország bölcs kormányzásában! Hiába volt minden, minden szavuk süket fülekre talált. A király feküdt az ágyán, szemét ki sem nyitotta, lesoványodott, szinte már nem is élt. A gyönyörű Kaszi Királyság vezető nélkül maradt, mint egy juhnyáj pásztor nélkül, mert a király a palotában csak sírt, és a feleségére gondolt reggeltől estig, estétől reggelig, és senki nem tudta megvigasztalni. Ebben az időben a Himalája hegyei között élt egy szent aszkéta, egy bódhiszattva, aki sok imádkozás, böjtölés és meditáció révén különleges képességre tett szert. Látta belső szemeivel a haldokló királyt a palotában, és elhatározta, hogy segítségére lesz. Mágiáját latba vetve a levegőbe emelkedett, és a királyi palota kertjébe szállt, ahol egy kőpadra telepedett le. Olyan volt, mint egy kőszobor. A rekkenő déli hőségnek vége volt már, az emberek hazafelé igyekeztek a rizsföldekről. Egy fiatal brahman jött ki a palotából a kertbe, ott akart meditálni. Meglátta a szent aszkétát, térdre borulva köszöntötte, és leült mellé. A szokásos üdvözlések után az aszkéta megkérdezte a brahmant: – Mondd, testvérem, a királyod igazságos? – Igen, igazságos, vagy legalábbis régen az volt. De sajnos meghalt a felesége, és annyira bánkódik, hogy nem is törődik sem az életével, sem a népével. Hét napja sír egyfolytában az ágyában fekve, és egyre csak a halott Ubbari királynét nézi a koporsóban. Nem gondolod, hogy olyan mint egy szent a bánatával? – Én a királyt nem ismerem – mondta az aszkéta. – De mondd meg neki, hogy ha idejön hozzám, megmutatom neki, milyen alakban született újjá a felesége, és még beszélhet is vele. Ezt hallva a fiatal pap szélsebesen indult vissza a palotába. Látta, hogy az uralkodó teljesen legyengülve, az ágyról nézi bebalzsamozott feleségét. A brahman türelmetlenül eltolta az őröket, akik meg akarták állítani, és már messziről kiabálta: – Királyom, én Ubbari királyné megbízásából jövök. A király, mint akibe nyilat lőttek, lehanyatlott, és sápadtabb lett a halottnál is. A brahman elmondta neki a szent szerzetessel való találkozását és üzenetét, hogy ha a király meglátogatja őt a kertben, megmutatja a feleségét és a hangját is hallhatja. A király holtra vált arccal hívta a szolgáit – ez volt az első utasítása a királyné halála óta. Azok boldogan és szélsebesen engedelmeskedtek neki, és hordszéken vitték ki az imént hullott esőtől friss kertbe. A lenyugvó nap sugarai millió kristályként tükröződtek az esőcseppeken. A virágok balzsamos illatot árasztottak, a lótuszok kitárták szirmaikat a tiszta tóban. Mindenhol szépség és harmónia uralkodott. A király szívét fájdalom szorította össze, mert újra átélte, hogy a királyné ezeken az utakon járt vele, könnyedén, mint egy virágszál, illatosabban, mint egy jázminbokor, hozzásimulva, tündöklő arccal és csodálatos tekintettel. Egy mozdulattal elküldte a szolgáit, és az aszkétához lépve méltóságteljes, de mély meghajlással üdvözölte. – Ó, mindentudó – mondta reménykedve -, azt mondták nekem, hogy óriási hatalmad van. Tudnál rajtam segíteni? Látod, elvesztettem a királynémat, és a halála óta a világ nem létezik számomra. Valóban meg tudod mutatni, milyen alakban született újra az én szeretett feleségem? Az aszkéta maga elé nézett, hallgatott, aztán így szólt: – Igen, felség, hatalmamban áll megmutatni neked a királynét, és megtehetem azt is, hogy beszélhess vele. A királyon nagy izgalom vett erőt. Felindulásában eleredtek a könnyei. Imára kulcsolta remegő két kezét: – Hol van hát? Mutasd meg nekem! – Ó, uralkodóm – válaszolta az aszkéta – , a királyné, amíg élt, megrészegült a saját szépségétől, és elhanyagolta a kötelességeit. Nem törődött a jó gyakorlásával, a szerzeteseknek nem nyújtott alamizsnát, nem segítette az özvegyeket és árvákat, és elhanyagolt még nagyon sok fontos dolgot. Ezért ebben a kertben született újjá egy ganajtúró bogár formájában. – Micsoda? Ezt én nem hiszem el! – kiáltotta haragra lobbanva a király. – Jól van. Miután megmutattam neked, beszélhetsz is vele.

Az aszkéta a lába elé nézett, és így szólt: – Ti ketten, bogarak, akik szárított trágyalabdacsot görgettek, hagyjátok most abba a munkát, és gyertek elém. A barna bogarak a mágikus akaratnak engedelmeskedve félbehagyták a labdacs görgetését, és az aszkétához siettek, majd megálltak előtte. A bódisszatva így szólt a királyhoz: – Íme, királyom, Ubbari királyné, aki itt hagyta ezt a világot, és téged is, az újjászületés törvénye szerint. Nézd meg alaposan, mi lett belőle! A király lenézett a lába elé, a nyirkos földre, és meglátott egy alázatosan csúszó barna bogarat. Nem akart hinni a szemének, és azt mondta: – Igazán ez a rovar az én szeretett királyném, Ubbari, aki ragyogóbb volt, mint a legszebb drágakő? Igazán ez lenne ő, az én hűséges, drága feleségem? – Bizony, ő az, felség. A királyné az életben szerzett karmájának eredményeként ilyennek született újjá. Asóka undorral nézett a földön araszoló bogárra, amelyet egy saru könnyedén agyontaposhatott, vagy egy madár csőre fölcsippenthetett volna, de még mindig kételkedett, és felkiáltott: – Tökéletes, de ezt mégsem hihetem! – Jól van. Beszélj hát, királyom, Ubbari királynéhoz! A király a cipője orrát nézte, aztán a nyirkos földön alázatosan megbújó kis bogarat, és így kiáltott: – Ez hát az én szeretett királyném? Aki szebben ragyogott, mint a legszebb drágakő? Megismered a szavam? – Nem ismerem – felelte a bogár. Ki vagy te, aki hozzám beszélsz? – Asóka, a te szerető férjed. Emlékszel rá, hogy szerettük egymást, ó, Ubbari? Emlékszel arra, hogy esténként ebben a kertben sétálgattunk? Emlékszel a palotára, ahol a te szépséged fényesebben ragyogott, mint a legszebb gyémánt? Emlékszel a boldog nappalainkra és a még boldogabb éjszakáinkra? Ó, Ubbari, királyném! Nem emlékszel már férjedre, Asókára? A bogár mozdulatlan maradt egy pillanatig. Aztán távoli hangon, közömbösen szólalt meg: – Emlékszem, Asóka. A királynéd voltam, és együtt éltünk. Én szerettelek téged, és te is szerettél engem. De ez az előző életemben volt. Vége. Már vége. A király szívet tépően kiáltott fel: – Ó, szeretett királyném, lehet, hogy már elfeledtél, amikor pedig én éjjel-nappal siratlak? Közeledett az éjszaka. A bogár új férjéhez, a másik bogárhoz húzódott, de távozóban ezt mondta: – Valaha, nagyon régen… a királynéd voltam, Ubbarinak hívtak, Veled éltem a palotában… és szerettelek… de ez régen, egy másik életben volt, Most egy szegény bogár vagyok… és ő a férjem… – és a kis barna bogár felé indult. Mivel a király mozdulatlanul ült, révedező tekintettel, az aszkéta szólította meg újra a bogarat: – Biztos, hogy teljesen elszakadtál a királytól? – Tökéletesen – válaszolta a bogár -, valóban szerettem őt előző életemben. Tudom, hogy ő volt a férjem. Akkor vele sétáltam ebben a parkban, örültünk a virágoknak, illatoknak, egymás közelségének. Most, újjászületésem után ő már semmit nem jelent számomra. Ha tudnám, megölném Asókát, ha a férjemre taposna, mert most másféle öröm és másféle bánat ér engem. Ezért kedvesebb most nekem mostani bogár férjem, mint Asóka király. A sötét éjszakában a két bogár letért az útról, és a füvön ballagott egymás mellett. A király behunyt szemmel meditált, és észre sem vette, hogy az aszkéta eltűnt mellőle. Egyedül találta magát a kőpadon. Friss szellő térítette magához. Másnap reggel elvitette a holttestet, illő módon elhamvasztatta. Végre magához tért. Megmosta a fejét, szépen felöltözött, a trónterembe sietett, és országa ügyeivel foglalkozott. Új királynét választott, aki három fiút szült neki. Asóka bölcsen és igazságosan kormányozta királyságát, s a nép gazdagon és boldogan élt.

A cikk a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában megjelent Buddhista regék és mondák című könyve alapján született.

Terjedelem: 187 old. Ár: 1790 Ft