Csodatévő ima

De aznap megcsörrent a telefon, és a színházigazgató szólt bele. Azt mondta, lenne itt egy helyre kis karakterszerep a számára. És még azt is mondta, hogy ha az unokatestvérem megállja a helyét a szerepben, beszélhetnek arról is, hogy esetleg leszerződteti a színházhoz. Mari körbetelefonálta az összes barátját, rokonát, és mindenkinek elújságolta, hogy megfordult a szerencséje, mostantól igazi színésznő lesz, fel is léphet minden este, és szerződése is lesz. Nagyon örültünk az örömének. Igen ám, de a premier előtti héten nagyon beteg lett. Mindig is gyengécske volt, gyakorta betegeskedett, elég volt egy kis szél, és máris belázasodott, ágynak esett. De ez most komolyabb volt, mint egy nátha. Az örökké nyűgösködő homlokürege gyulladt be, a láza felszökött negyven fölé, még az eszméletét is elvesztette. Kórházba kellett vinni. Az orvosok megröntgenezték a homlokát, és megállapították, hogy rengeteg genny gyűlt össze a homlokcsont mögött. Olyan sok, hogy veszélyben van az élete. Ha a genny tovább húzódik, megtámadhatja az agyát, és meghal. Az intenzív osztályra vitték, infúziókat kapott. Előkészítették a másnapi műtétre. Úgy tervezték, hogy a homloka közepén ejtenek egy széles vágást, hogy azon keresztül ki tudjon ürülni a felgyülemlett genny. Anyám testvére, vagyis Mari édesanyja kétségbeesve telefonált. Sírt, zokogott, anyu alig tudta elcsitítani. Meg fog halni a lányom, mondta. – Dehogy – felelte anyu, de látszott rajta, hogy ő is meg van rémülve. – Nem fog meghalni, nem fog meghalni, figyelj rám, hinnünk kell, hogy nem lesz semmi baj – mondogatta a testvérének. – Ha megműtik, örökre elcsúfítják – zokogta Mari édesanyja -, egy nagy heg lesz a homlokán, örökre ott marad a helye. Hogy legyen színésznő egy nagy heggel? – Nem lesz semmi baj – mondogatta az anyám, de én láttam, hogy ő is sír. Aztán egyszer csak felpattant a fotelból, nagyon izgatott lett: – Te Zsuzsi! Emlékszel még a Csodatévő imára? Az imára! – Emlékszem – szipogta Zsuzsi. – Most segíts meg, Mária – súgták szinte egyszerre. Mert így kezdődik az ima. – Jól van. Akkor most tegyük le a kagylót – mondta anya -, és kezdjünk hozzá. Te ott, én itt. Nem baj, hogy száz kilométerre vagy tőlem, a Szűzanya tudni fogja, hogy mindketten ugyanazért szólunk hozzá. Imádkozni kezdtek. A legszebb, legvarázsosabb imát mondták, ami létezik a világon. A Szűzanyához szól, és a Szűzanya mindig meghallgatja. És soha nem fordul el attól, aki ezekkel a szavakkal fordul hozzá. Másnap reggel Mari szokásával ellentétben korán ébredt, mosolygott, nevetgélt, viccelődött az orvossal. Enni kért, de nem adtak neki, mert ki volt írva műtétre. Az orvos nem értette. Ott az a nagy gennygóc a homlokában, láztól kéne vergődnie, két óra múlva megműtik, mitől van ilyen jól? Megmérték a lázát, semmi. Megmérték a pulzusát, a vérnyomását, a légzését, semmi. Minden a legnagyobb rendben. Az orvos vakargatta az állát, és összevonta a szemöldökét. – Biztos, ami biztos, csináljunk még egy röntgent, mielőtt felnyitjuk – mondta.Ott állt vagy négy orvos a röntgenfelvétel előtt, és nem értettek semmit. Nézték az előző napi felvételt, és nézték az aznap reggelit. Az egyiken ott éktelenkedett a nagy fehér folt, a másikon nem volt semmi. Semmi. A sok genny, ami már az életét veszélyeztette, eltűnt. Egyetlen éjszaka alatt. Nem maradt nyoma sem. A műtét elmaradt. Mari készülhetett a premierre. Soha többé nem volt homloküreg gyulladása.

A fura, ijesztő fájdalom

Körülbelül két évvel ezelőtt minden áldott nap fájt a hasam. A bal petefészkem táján nyilallgatott. Olyan volt, mintha egy citromnyi kő szorult volna be oda, és minden egyes mozdulatomra megmozdulna. Mintha lehúzna. Elmentem a nőgyógyászhoz, adott valami gyógyszert, amitől enyhült a fájdalom. De amint elfogytak a pirulák, visszatért. A fájdalom okát azonban nem találta meg. Nem vagyok büszke rá, de nagyon utálok orvoshoz járni, félek is, hogy kiderül valami, úgyhogy inkább behúzom fülem-farkam, és csendben rettegek a legrosszabbtól. Akkor is így tettem. Már-már megszoktam, hogy ez a fájdalom életem velejárója. Hogy mindig itt volt, mindig itt lesz. Voltak napok, amikor könnyebb volt, olyan is volt, hogy nem jelentkezett, de aztán visszatért mindig újra. (Mondom, nem vagyok büszke erre, senkinek nem ajánlom, hogy ilyen botor legyen. Ez butaság. Orvoshoz kell menni, utána kell járni. Én is tudom.) De én nem mentem, most mit csináljak.

Viszont egyik este, amikor már vagy két éve szenvedtem ettől a nyafka, makacs fájdalomtól, eszembe jutott a Csodatévő ima. Most segíts meg, Mária, kezdtem hozzá, és végigmondtam szépen. Gyógyíts meg, kértem, vedd el tőlem ezt a fájdalmat, hadd legyek újra szabad. Éjszaka arra ébredtem, hogy mintha valaki egy pohár száját nyomkodná a hasamra, ahol fájni szokott. Aztán meg mintha a lábujjamnál fogva megrázná a lábam. Lehet, hogy csak álmodtam. Lehet, hogy képzelődtem. Teljesen mindegy. Mert reggelre eltűnt a fájdalom a testemből. Viszont telis-tele lettem energiával. Azonnal hasizmozni kezdtem, és elterveztem, hogy úszni megyek, teniszezni, mindent megcsinálok, amit két éve a fájdalomtól nem tudtam. Így is lett. Azóta újabb két év telt el, és a fájdalom nem jelentkezett. Post Scriptum Az első történetet a szereplőkre tekintettel egy-két részletében megváltoztattam, de a lényege igaz, megtörtént. A másodiknak viszont minden egyes sora úgy volt, ahogy leírtam. Hiszem, hogy ez az ima segít, és szívesen megosztanám mindenkivel. De jobban tisztelem, becsülöm a Csodatévő imát, mintsem hogy csak úgy leírjam ide. Aki szeretné elolvasni, megtanulni, sokhelyütt megtalálja. Például az alábbi oldalon, a Szép imádságok gyűjteményében, alul. A kezdősora: Most segíts meg, Mária. http://lelkigyakorlat.regnum.hu Szeretettel: