El Camino: Hazatérés, szembesülés, csüggedés

Reggel, miután egy utolsó pillantást vetettem a szállásra és az óváros még alvó, ódon házaira, kisétáltam a Plaza Galiciára a transzferbuszhoz. Londoni átszállással éjfél körül landolok Ferihegyen. A santiagói reptéren még összetalálkoztam az egyik koreai lánnyal: Londonban tanul, így ugyanazzal a géppel megyünk. Feltűnt még Alessandro, a bergamói srác is, aki Frómista után megkínált a reggelijéből. Más ismerőst nem láttam. Az idő borús volt, lógott az eső lába, így felszállás után nem is tudtam madártávlatból szemügyre venni a Caminót, mert a felhők elzárták előlem a kilátást. Hát jó – gondoltam -, akkor nézzük előre! Úgy készültem, hogy Londonban lesz néhány szabad órám. A santiagói gép Stanstedben szállt le, a budapesti viszont Lutonból indult, így előbb be kellett jutnom a belvárosba, majd onnan kibumlizni a másik reptérre.  Azt terveztem, hogy a fennmaradó időben ráérősen sétálgatok a jól ismert, de hét éve nem látott nevezetességek között. Sajnos az óriási dugó miatt jókora késéssel ért be a stanstedi transzferbusz. Bosszankodtam is, hogy nem a vonatot választottam, ami ugyan drágább lett volna, de jelen körülmények között hamarabb célba ért volna. Így aztán csak átrohantam a St. James's-parkon, vetettem néhány (szó szerint is) futó pillantást a Buckingham-palotára, a Westminster-apátságra, a Parlamentre és a Big Ben-re, végigloholtam a Temze partján a híres hidak mellett, és zaklatottan beestem a metróállomásra, ahonnan a lutoni vonat indul.

Ekkor azonban kiderült, hogy nincs jegypénztár, az automatába pedig csak aprót lehet dobni, ami nekem nem volt. Kértem az ott lézengő alkalmazottat, hogy segítsen. Elszöszmötölt egy ideig, miközben engem a frász törögetett, hogy lekésem a szerelvényt, a következő pedig csak fél óra múlva indul. Megkértem, hogy váltsa fel a papírpénzemet, amit meg is tett volna, de a kasszájában sem volt kellő váltópénz. Végül a saját tárcájából pótolta ki a nekem visszajáró összeget, és a kapuk kikerülésével beengedett. Felrohantam a peronra (mindezt persze a telipakolt hátizsákkal), ahol láttam, hogy a kiírás szerint fél perc múlva indul tovább a vonat. Beugrottam az első ajtón, ledobtam magam egy ülésre, és már záródtak is az ajtók. Huhh… A lutoni reptéren még egyszer majdnem szívinfarktust kaptam, amikor elfeledkeztem az egyórás különbségről, és a beszálló kapuhoz érve azt láttam, már üres. Legalábbis azt hittem, hogy elkéstem, és már mindenki elment. Épp azon kezdtem töprengeni, hogy melyik híd alatt éjszakázzak, amikor az egyik utastárs felhívta a figyelmemet az időeltolódásra. Huhh, huhh… Ezek után mi sem természetesebb, hogy kár volt rohanni, kár volt amiatt aggódni, hogy elkéstem, ugyanis a gép indulása késett másfél órát. Magyar idő szerint fél 2-kor landoltunk Ferihegyen. A váróban anyukám fogadott, nagyon örült, hogy épségben hazaértem. Otthon az üres és hideg lakásban hirtelen szertefoszlott minden erőm és pozitív energiám. Rettentő elhagyatottnak éreztem magam, és szembesülve a tornyosuló problémákkal, hivatalos ügyekkel, borzasztó csüggedtnek is. Elsírtam magam, és nagyon boldogtalan voltam. Talán 5 óra is volt már, mire elaludtam, ha azt egyáltalán alvásnak lehetett nevezni.

Szeptember 30. vasárnap. Ma Eszterékhez mentem fogadóebédre. Nagyon jó volt újra látni őket, beszélgetni. Igaz, az út alatt is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot e-mailben, de azért élőszóban mégis csak más. Mondták, hogy mennyire vékony vagyok, és hogy jól nézek ki, ami a kisugárzásomat illeti. Valóban fogytam, de a mérleg szerint csak pár kilót, szemre többnek tűnt. Biztos valami átrendeződés áll emögött, zsírszövetből izomszövet, vagy ilyesmi. Bármennyire is jó volt őket újra látni, azért a hangulatom még mindig meglehetősen nyomott volt. Nem elég, hogy Gyuszkó hiányával ismét élesen szembesülnöm kellett, az egzisztenciális helyzetem is roppant nehéznek tűnt. A bankszámlám egyenlege jócskán megcsappant. Egyetlen álláspályázatom sem nyert pozitív elbírálást, a külsősként írott cikkeimért kapott díjazás 40%-át pedig elviszik a levonások számlaképesség hiányában. El kell kezdenem hirdetni a kicsi pesti lakásomat, ahonnan Érdre költöztünk májusban. Igen ám, de az első információk szerint nem is biztos, hogy a bank hozzájárul ehhez, hiszen a hitelfelvételkor arra a lakásra is jelzálog került, és ez fedezetkivonásnak minősülne. De még ha engedélyezik is az eladást, az idő nagyon szorít: ha december 1-ig nem írom alá az adásvételi szerződés, kicsúszom az illetékkedvezményre és adómentességre nyitva álló határidőből, ami további komoly anyagi veszteséget jelentene. Az autót, amit kisebbre szeretnék cserélni (és szintén elég magas a havi törlesztőrészlete), visszahozta a kereskedő, mondván, egyáltalán nincs érdeklődő. A helyzet tehát minden oldalról szorongató. Kínomban a Brian élete című film keresztre feszítési jelenete jutott eszembe, ahol a keresztre feszítettek azt éneklik, hogy „Always look on the bright side of life!” Azaz: Mindig az élet napos oldalát nézd! Ha nekik megy, nekem is meg kell próbálni… Megerősítés is érkezett. Este körlevelet kaptam valakitől, akivel korábban rövid munkakapcsolatban álltam, de a jelek szerint benne maradtam a címlistájában.

A levél az alábbi tanmesét tartalmazta: „Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára megnyugodott. A paraszt lenézett a kútba, és meglepetten látta, hogy a szamár minden lapát után lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált! Az élet mindenféle szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról, és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!”  Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>