Halálpiramis Mexikóban

Ilyen pontos helyszín megállapításra még egy évtizeddel korábban sem volt képes az archeológia. A szakemberek megállapították, hogy a Yucatan-félszigeten háromezer esztendővel ezelőtt virágzó maja városban a birodalom többi részéhez hasonlóan napirenden volt az emberáldozat kegyetlen kultusza. Az itteni, piramis-formájú áldozati templomban azonban egyedi módon ért véget a szerencsétlen kiválasztottak gyakran nagyon rövid élete: a 30 méter magas piramis mélyén tartott, kiéheztetett jaguárok végeztek velük. A jelek szerint az áldozatok hosszú szertartás után kerültek a felsőbb szintekről egyre lejjebb, amíg aztán a papok belökték őket egy aknaszerű nyílásba. Az a végén barlanggá szélesedett; ott várták az érkezőket az ítélet-végrehajtók, az errefelé szent állatnak számító jaguárok. A maja birodalom maradványaira eddig is jellemző volt a szépség és brutalitás sajátos elegye. A jaguárvárosi halálakna bejáratánál például ember nagyságú maja istenszobor búcsúztatta a biztos halába zuhanókat. Dr. Letícia Varas asszony, a kutatások vezetője közölte: mindenütt egyedülállóan szép domborműveket és egyéb képzőművészeti remekeket, valamint maja írásjeleket találtak. Ezeket eddig nem tudták megfejteni, még sok rejtély vár felderítésre.

A maja birodalom

A maja kultúra első csírái a sumér-és az egyiptomi civilizációval egy időben jelentkeztek Közép-Amerikában. Birodalmuk meglepően hosszú ideig, majd három évezreden keresztül állt fenn, e tekintetben az egyiptomi és a távol-keleti civilizációkhoz mérhetjük őket. A maják már két évezreddel az európai hódítók megérkezése előtt ismerték az írás művészetét, amelyet a papíralapú könyvekhez rendkívül hasonló, fakérgekből összeállított kódexeikben is gyakran alkalmaztak. A maja vallás világképe szerint az égbolt 13, egymás fölött elhelyezkedő „égi szférából” áll, emellett náluk is feltűnik a „pokol” fogalma, amely mintegy 9 szférával a föld szintje alatt helyezkedik el. A Földet hol, mint négyzetet, hol pedig, mint háromszöget képzelték el, amelynek sarkain égig érő fák nőnek, s ezek tartják a Föld felett tetőként elhelyezkedő égboltot. Az általuk használt időszámítási egységek több ponton erősen különböznek a nálunk megszokottaktól, helyenként azonban jóval pontosabbak voltak annál. A Gergely-naptárhoz hasonlóan ők is 12 hónapra osztottak egy évet – kezdetlegesnek vélt eszközeik ellenére meglepő pontossággal. Ez a precizitás a napévek kiszámításánál a legfeltűnőbb, ahol mindössze 0,0002 napot tévedtek a valós, azaz csillagászati napév hosszához képest! Bár számításaik mindössze 0,0001 nappal pontosabbak a Gergely-naptárnál, az elsőség mégis elvitathatatlan tőlük. Hasonlóan meghökkentők a maja matematika eredményei is: számolási rendszerük a 20-as számrendszeren alapult, és mintegy ezer évvel megelőzve az indiaiakat, már Kr.e. 500 körül használták a helyi értéken alapuló számolást. S míg Európa még „az ujjain számolt”, a maják már bevezették a zéró érték, vagyis a nulla számtani fogalmát. A maja civilizáció virágkorában hatalmas városokat építettek a mai Guatemala és Mexikó területén, ám ezek a VIII. század után máig nem tisztázott okokból lehanyatlottak, egyes nézetek szerint talán azért, mert a maják felélték természeti erőforrásaikat. Valószínűleg az erdőirtás, és a föld túlművelése vezethetett idáig. Az uralkodók is egyre többet követelhettek alattvalóiktól, akik feltehetően fellázadtak. A felkelés részletei nem ismeretesek, de éhínség lehetett, és az ivóvíz is elfertőződött, mert az Istenek kiengesztelésére számtalan holttestet dobtak a folyókba és tavakba.

Véres emberáldozatok

A maja vallás kultikus helyei a piramisok tetejére épített, kisméretű, fülkeszerű templomok voltak. Itt zajlottak a nyilvánosság teljes kizárásával végbemenő istentiszteletek, ahova csak a papok léphettek be. Ugyancsak ezekben a templomokban tartották a különféle áldozásokat is, melyek során sokszor ártalmatlan füstölőszereket alkalmaztak, de gyakran embereket is feláldoztak. Bár a maják kegyetlensége meg sem közelítette az aztékok rémtetteit, mégis, mintegy megteremtői voltak az aztékoknál tömeges szintre emelt emberáldozatok kultuszának.   Az ilyen esetekben leggyakrabban egy, a papok által kiválasztott ember életével kedveskedtek az isteneknek. Az előre elkábított áldozatot a templomban lévő áldozati kőasztalra fektették, végtagjait az asztal négy sarkán a föld irányába feszítették, az így kiemelkedő mellkas már könnyű célpontot jelentett. A szertartás vezető papja egy obszidián késsel kivágta a szívét, majd a még dobogó szívet a kezébe vette, s kilépett a piramis tetejére, ahol a magasba tartotta, hogy az őrjöngő tömeg is láthassa.   A piramisok tetején elvégzett véres szertartáson kívül létezett egy másik egyedülálló áldozatbemutatási módszer és helyszín. Utóbbit a Chichen Itza-i szent tó jelentette, ahol a maják Chac-nak, az eső istenének áldoztak fel többnyire fiatal, elkábított fiúkat vagy lányokat úgy, hogy a tavat körülvevő meredek sziklafalról taszították őket a mélységbe. A tó fenekén még napjainkban is sok emberi maradvány fekszik. Szintén itt van az a híres koponyaállvány, amely a piramisokon feláldozott emberek koponyáinak százait tartalmazza. Chichen Itza jelentése Itzán kútjainak szája. A száj az úgynevezett cenote megfelelője, amely a mészkőbarlangokban található hatalmas mélyedésekre utal. Ezek a barlangok megteltek esővízzel, s ebből szolgálták ki a maják ivóvíz-szükségletüket. A mexikóvárosi régészeti múzeum gyűjteményében 127 olyan csontvázat találni, amelyeket két cenóta-expedíció során hoztak a felszínre 1960 és 1967 között.

„Ezeknek csaknem 80 százaléka 3-11 év közötti gyermekek csontmaradványai.” – magyarázza a Yucatan Egyetem egyik kutatója. A számok egy régi előítéletet látszanak megcáfolni, miszerint a maják gazdagon felékesített szűz lányokat áldoztak fel, úgy, hogy élve a cenóták mélyére lökték őket. A vizsgálatokból azonban kiderült, hogy a maradék 20 százaléknál az áldozatok kétharmada felnőtt férfi volt, s a kisebbségben lévő női csontvázak is 20-35 éves nőké voltak. A maják idejében ezek a nők már öregnek számítottak.

Kannibalizmus?

Egy Mexikóvárostól északra fekvő településen, Ecatepec-ben végzett ásatásokon régészek megszenesedett csontvázakra bukkantak. Nadia Velez Saldana, az ásatások vezetője elmondta: „Egy hatalmas sírgödröt találtunk, benne négy gyermek csontvázával, melyek részben, négy másik gyerekcsontváz pedig teljes egészében el volt szenesedve.” Az nem derült ki pontosan a csontvázak állagából, hogy az áldozatok akkor is éltek-e még, amikor elégették őket. Ráadásul olyan edényeket is megtaláltak a régészek Ecatepec-ben, melyeket embertársaik megfőzésére használtak a bennszülöttek kódexeinek illusztrációi szerint. Nem messze a főzőedényektől emberi csontmaradványokra bukkantak, így a régészek nemcsak az emberáldozati eljárás meglétét, hanem a kannibalizmus elterjedtségét is bizonyítottnak vélik. Az áldozatok többsége kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. A régészek a nemrég megtalált leleteket követően most már nem azon vitatkoznak, hogy az aztékoknál és a majáknál volt-e emberáldozat vagy kannibalizmus, hanem azon, hogy vajon a spanyol hódítók mennyiben túlozták el ezek számát. Egyes spanyol források arról számolnak be például, hogy egy 1487-ben elkészült azték templom felszentelésekor 80 ezer embert áldoztak fel az isteneknek az aztékok. Ilyen nyilvánvaló túlzások figyelmen kívül hagyása mellett azonban valóban komoly kérdés, hogy mennyiben volt elterjedt az emberáldozat Mexikó ősi civilizációiban. Vajon miért ették meg saját embertársaikat a maják és az aztékok? Egyes antropológusok szerint az áldozatok vallási célúak voltak, az áldozatokra pedig mint istenekre tekintettek. „Nehéz felfognunk, de attól még így volt: az áldozatok számára megtiszteltetés volt, hogy őket áldozták fel az isteneknek” – nyilatkozta az AP-nek Carmen Piojan.