Hazugsággal mentettem meg a szerelmemet – I. rész

Az, hogy ugyanazon a hullámhosszon rezgünk, már többször bebizonyosodott. A kapcsolatunk elején egyszer arra ébredtem, hogy szörnyen szorít a szívem, és alig kapok levegőt. Félálomban lehettem, mert minden kép és gondolat homályos, álomszerű volt a fejemben, csak az azokat kísérő érzés volt nagyon erős. Olyan erős, hogy rémülten ültem fel az ágyban, és úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Félálomban Pétert láttam, ahogy fekete ruhában áll egy sivár parkban, a fák kopaszok, se fű, se virág nincs sehol, csak valami varjúféle madárhad kavarog körülötte. És láttam, hogy Péter falfehér, és sír, és olyan egyedül van, amilyen egyedül csak ember lehet. Próbáltam odalépni hozzá, de nem mozdult a lábam, próbáltam kiáltani neki, de nem jött ki hang a torkomon. Szerettem volna szólni, hogy ne féljen, itt vagyok vele, de képtelen voltam, így hát némán kellett végignéznem, hogy milyen rettenetesen elhagyatott és szomorú. És akkor, mintha mozgott volna a szája, mintha mondott volna valamit, amit nem hallottam, mert olyan volt, mintha üvegfal lenne köztünk. Próbáltam leolvasni a szájáról a szavakat. Az volt az érzésem, hogy az apját szólítgatja. Apa, apa, igen, ez az a szó! Mire megértettem, hirtelen teljesen kitisztult a fejem. Felültem az ágyban, és sírni lett volna kedvem, mert minden érzelem, ami Pétert álmomban elborította, az én lelkemben őrjöngött. Felkeltem, ő még aludt. Kimentem hát, hogy kávét főzzek, és átgondoljam az álmom. Olyan izgatott voltam, mint amikor életveszélyben van az ember, biztos voltam benne, hogy az álmom megszólított és üzent nekem, méghozzá nagyon fontos dolgot, amit azonnal meg kell fejtenem. És akkor hirtelen összeállt a kép. Péter és az apja hónapokkal azelőtt összekaptak valami butaságon, és mivel mindketten nagyon erős egyéniségek és büszkék, mint egy kiskakas, egyikük sem indult, hogy kibékítse a másikat. Péter apja egyedül élt egy közeli kisvárosban, minden nyugdíjas idejét a kertjének szentelte, no meg Péternek, az egyetlen fiának, mert tudni kell, hogy az összeveszésük napjáig nagyon jóban voltak. Amint eszembe villant, hogy az álmom valójában Péternek szól, és az apjával kapcsolatos, hihetetlen nyugalom szállt rám. Tudtam a dolgom. Felébresztettem Pétert, és szépen elmondtam neki mindent, amit álmomban láttam. Máskor is beszéltünk már álmokról, megérzésekről, de soha nem ilyen konkrétan. Most úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. Azt mondta, hagyjam békén az ilyen hülyeségekkel, ő nem hisz ezekben. Mondtam, hogy nem kell hinnie bennük, csak tegye meg, hogy felhívja az apját, és megkérdezi, hogy van, mert… – Mert? – kérdezte. Nem tudtam, elmondjam-e a teljes igazságot, féltem, hogy halálra rémítem. De aztán rájöttem, hogy mivel Péter úgysem hisz az efféle jelekben, legfeljebb legyint majd rá. Így hát válaszoltam. – Mert én úgy láttam, hogy egy sivár temetőben álltál, és ott szólítgattad az apádat. Belefehéredett, és azt mondta, hogy ez már neki is sok, és hogy hagyjam abba azonnal. Felöltözött és elrohant a munkahelyére. Az álmom nem hagyott nyugodni. Még azon a reggelen, amikor egyedül maradtam a lakásban, tárcsáztam Géza bácsi számát. Először a lakást hívtam, de semmi. Gondoltam, talán elment bevásárolni. Ekkor a mobilját hívtam. Ki volt kapcsolva. Szörnyen rossz érzés kerített hatalmába. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen sokan vannak úgy, hogy reggel elfelejtik bekapcsolni a telefonjukat. Egész nap hívogattam Géza bácsit, de továbbra se vette fel. Ahogy teltek az órák, úgy lettem egyre nyugtalanabb. Legszívesebben azonnal elindultam volna a buszhoz, hogy kiutazzak hozzá. De Péter háta mögött, az ő akarata ellenére nem mertem. Amikor Péter hazaért, már olyan szörnyen ideges voltam, hogy alig bírtam beszélni. Eléálltam, és azt mondtam, ha most azonnal nem ülünk kocsiba, és nem megyünk ki az apjához, engem többé nem lát. Látta rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom, amit mondok, és azt is, hogy képtelen lennék megnyugodni, amíg nem bizonyosodok meg arról, hogy minden rendben van. – Te kis bolond boszorkány – mondta, és megsimogatta a fejemet. Elindultunk végre. Péter kicsit duzzogott, mert bántotta a büszkeségét, hogy az apja majd azt hiszi, ezzel az ócska trükkel próbál békülni vele. Hiába csengettünk, Géza bácsi nem jött elő. A kertkapu viszont nyitva volt, ami szokatlan, mert Géza bácsi mindig mindent precízen bezárt. – Tudjátok-e, miért karikás az ördög szeme, szokta kérdezni az öreg. – Hát, mert nem alszik. A ház ajtaja is nyitva volt, így csak kopogtunk, és mivel nem jött válasz, beléptünk. Megdöbbentő látvány fogadott.   Folytatjuk!