Valaki figyel

Néhány hete történt, hogy a kertben napoztam, még csak nem is meztelenül, hanem szépen, fürdőruhában, ahogy illik. Könyvet tartottam a kezemben. Nem tudom már mit, csak azt, hogy könnyű volt tartani, két ujjam közt fogtam, nem volt súlya. Talán épp azért választottam ki a polcról, mert könnyű. A napozószék támláját hátradöntöttem, majdnem feküdtem benne, a lábam egy tuskóra pakoltam, több ilyen tuskónk is van szanaszét a kertben. Az arcom egy kicsit félrefordítottam, hogy ne bántsa a szemem a fény, a könyvet bal kezembe fogtam, eltartottam magamtól, messze esett az árnyéka, nem takarta testem a nap elől. Egyszer csak megrebbent a sorokon a szemem. A kerítés mögött mintha moccant volna valami. Bokor van ott, sűrű, tömött bokor, két méter magas is lehet. Árnyak rezdültek benne. A szomszédék nincsenek itthon. Akkor ki lehet? Megbénultam. A fejem nem mozdult, a könyv se biccent a kezemben. Csak a tekintetem villant odébb egy picit, hogy jól lássam a bokrot. Egy magas alak feketéllett a zöld mögött. Engem bámult. A vörös hajú nőt, kissé oldalvást fordulva, elnyúltan heverészve, felhúzott bal lábbal, piros fürdőruhában, amint olvas. Sokáig voltunk így. Percekig. Napokig. Engedni kezdtek az izmaim. Gyomromban oldódott a remegés. Milyen szép lehetek most. Bőröm enyeleg a nappal, két mellem között apró izzadságcseppek szikráznak, hajam meg-megrezzenti a szél, egy vagyok a végtelen természettel. És nem csak test vagyok ám, nem csak hús, hanem szellem, gondolat, a könyv gondolataival szerelmeskedő, incselkedő, feleselő, óriási szellem. Nem tudhatja, milyen színű a szemem, mert hunyorgok a nap miatt. Jól jön ez a hunyorgás, nem látja, hogy nézem. Nem mozdult. Csak sötétlett a bokor mögött, dermedten. Talán mégiscsak az új, zöld fürdőruhát kellett volna felvennem, szép, horgolt virágok vannak az alsóján. Mintha csak nyújtózkodnék, úgy fordulok, hogy kisebbnek látsszon a hasam. Kidüllesztem a mellem, na, nem nagyon, éppen csak, mintha sóhajtanék. A szemem sarkából lesem a hatást. Beletúrok a hajamba, kiszabadítom a csatból és szétterítem a szék támláján. Hogy lángolhat a napfényben! Gyönyörű a hajam, látom, ahogy nézi, érzi, érzem. Végigsimítok a melleim között, aztán le, a gyomromon, majd a hasamon, éppen középen. A bugyim szélénél megáll a kezem. Az én ujjam az ő ujja, a kép, amit figyel, engem gyönyörködtet. Érzem az ébredő vágyat, amit érez. Bűvöl engem. Elbűvöl a látvány. A látvány én magam vagyok. Sose láttam még ilyen érzékien szépet. Rámosolyogtam. Ő persze nem sejthette, hogy a mosoly neki szól, gondolhatta, hogy vicceset olvasok. Te jó ég, a könyv. Ki tudja, mióta nem lapoztam. Még rájön, hogy figyelem. Megint helyezkedek egy kicsit, mintha kényelmetlen volna a fekvés, a combjaimat széjjelebb nyitom. Vállamról lebukik a melltartó pántja, lecsúszik a karomon. Hagyom. Nevetek. Csak, mint aki élvezi a fényt. – Na, nem eszünk? Ezt a férjem kérdezte, kijött a kertbe, megállt fölöttem. Nagy, lomha felhő. Fehér a bőröm, ha nem süti a nap, nem áll jól a fehér, kövérít. Tornyosul, somolyog, hogy hol van már a kaja, vigyorog rám, a negyvenes, átlagos nőre, amint a napozóágyban terülök, smink nélkül, tavalyi fürdőruhában, terhesség szaggatta striákkal a hasamon. Frissen festett burgundi hajam a szék támláján, mint egy kazal, szanaszét.  Te jó ég, huszonkét éve vagyunk házasok. – Majd – mondtam. Visszafordultam a könyvhöz. A sorok fölött a bokrot bámultam. Kétségbe esve kerestem mindenütt. Kirohantam az utcára. Még sose mentem fürdőruhában az utcára. A szomszéd kertig futottam, benéztem a kerítésen. Ott kell lapulnia valahol. Bárhol elbújhatott. Talán a ház mögött. Talán a sufniban. A diófán.  Napozni azóta se tudtam, folyton esik. De tudom, hogy figyel. Mert látom magam minden pillanatban. Látom, ahogy a kék fotelban ülök, látom, ahogy eszem, ahogy a tévét bámulom, ahogy a zuhany alatt állok, még a vécén is látom magam.  Lát, amikor öltözöm, amikor vetkőzöm, lát, amikor a férjem ölel. Lát, amikor alszom. Igen, álmomban is lát, a fejembe lát, magát látja, mert őt álmodom. Látja, hogy látom, hogy figyeli, hogy figyelem.