Vigyázat, tizenharmadika!

Háromszor megköpködöm, phü! phü! phü! – aztán farkasszemet nézek a sovány holddal, és elsuttogom a varázsigét: úgy hízzon a pénztárcám, ahogy te dagadsz!  Teliholdkor végül nem győzöm számolgatni temérdek vagyonom: csupa tízes, ötös, húszas… Kutyafáját, papírpénzzel kellett volna csinálnom! – Ajjaj – sóhajtott vészjóslón nagyanyám, amikor gyerekkoromban szeleburdin kiborítottam a sót -, ez veszekedést jelent! – De leginkább olyankor ripakodott rám, ha véletlenül  asztalra tettem a cipőmet. Na, nem azért, mert annak semmi keresnivalója a tányérok között, hanem mert pénzszűkét jelez.  Édesanyámmal igazi élmény a kirándulás: ahogy kiszállunk a kocsiból a szép zöld természetben, rögtön lehajol, és egészen addig úgy marad, amíg nem talál egy csenevész négylevelű lóherét. Barátnőm, ha egyszer elindult, soha többé nem fordul vissza. Múltkoriban inkább vonattal ment vidékre, csak mert a parkolóban észrevette, hogy a slusszkulcsát a lakásban felejtette. A vonatot aztán lekéste, a távolsági busz pedig másfél órával később ért a helyszínre, mint ahogy neki kellett volna. Manyi néni, a sarki közértes a munka hőse. Nyitva tart télen, nyáron, hétvégén, ünnepnapon, ám tizenharmadikán soha. Inkább pangjon a felvágott, savanyodjon a tej, száradjon a kenyér, Manyi néni hajthatatlan. Nagyapám bezzeg nem dől be soha holmi csacska babonának! Csak azt nem értem, miért gurít le a torkán rögvest egy kupica pálinkát, ha viszket az orra. Talán, mert azt mondják, így megmenekülhet a fenyegető bosszúságtól? Kislányom (akit biztos, ami biztos alapon Lucának kereszteltem, hogy kivívjam a december 13-án láthatóvá váló boszorkányok szimpátiáját) hetek óta nem engedi, hogy kimossam madárlátta (sőt!) dzsekijét. Hát milyen anya vagyok én, háborog, csak nem akarom megfosztani a  szerencséjétől?

Sokáig ágálltam a hiedelmek ellen, minden erőmmel és igyekezetemmel azon voltam, hogy ne kerüljek a „buta babonások” alkotta hatalmas csapatba, de aztán kénytelen voltam belátni, hogy merő óvatosságból mégiscsak jobb, ha én is hiszek bennük.  Mert attól, ugye, hogy fittyet hányok az intő jelekre, mint amilyen például a fekete macska, a vonyító kutya meg a huhogó bagoly, attól még ugyanúgy lesújthat rám a sors keze. A babonák hitelességébe vetett megrögzött hitemet egyébként egy icipici póknak köszönhetem. Pont azon a blúzomon mászott végig, amit éppen vasaltam. Pók uramat lesepertem, a mágikus töltetű blúzt pedig magamra vettem, és elindultam a házibuliba, ahol – micsoda szerencse – megismertem álmaim lovagját. A szerelem, persze, tovaszállt, a bogaraim azonban maradtak, olyannyira, hogy pókhálók csüngenek lakásom minden csücskében, sarkában és plafonján, mi több, mélységesen kétségbe tudok esni, ha a nyolclábúak valamiért eltűnnek az életemből. Múltkor éjszaka a paplanom alatt apró mocorgásra lettem figyelmes: csiklandós szőrös talpakat éreztem sétálgatni a combomon. Amint felrántottam a takarómat, és megpillantottam kaszalábú, tapadókorongos őkelmét, nyomban kivert a víz. Némán, de annál határozottabban felráztam első álmából szende páromat, aki leplezetlen indulattal megfogta, messze hajította, majd közölte, hogy reggel leszedi az összes pókhálómat, ugyanis elege van. (Micsoda szerencse, nem szedte le.) Félhomály, öreg bútorok. A fekete kendővel borított kerek asztalkán hatalmas üveggömb. A gömb felett két csontos kéz, a karvalykaromhoz hasonló ujjak  meggörbülnek, villan a gyertyafény a vörösre festett körmökön. Ködszerű füst terjeng a szobában, mögüle homályosan felsejlik egy arc: a félig leeresztett, duzzadt szemhéjak alól vérben forgó fekete szempár mered kutatón az arcomba… Így képzeltem a jósnőt, mielőtt becsöngettem hozzá. Mit mondjak, megkönnyebbültem. Erzsike bevezetett a vidám lakótelepi lakás kisebbik szobájába, hellyel kínált a virágos mintás kanapén, kávét töltött, majd kedélyesen megkérdezte, mire vagyok kíváncsi. – Természetesen a jövőmre – feleltem határozottan. – Szerelemre, munkára, egészségre, pénzre. – Alaposan végigmért, miközben semmiségekről cseverésztünk, aztán egyszer csak elővette a cigánykártyáját, szétterítette a padlószőnyegen, és sejtelmes hangon így duruzsolt: – Kedvesem, a lapok azt mutatják, hogy maga nem a jövőjére kíváncsi, hanem arra, hogyan dolgozik egy jósnő! – Megdöbbentem, hogy így vesémbe lát. Aztán színt vallottam, és ő mesélni kezdett.

Elég a múltat megjósolni

– Manapság az embereknek nincs idejük beszélgetni – szögezte le Erzsike, aki egyébként nyugdíjas pedagógus. – Egyedül maradnak a problémáikkal, félelmeikkel, szorongásaikkal. Egy jósnő vetőkártyája vagy üveggömbje csak díszlet egy jóízű traccsoláshoz. Arra való, hogy ne kelljen nyíltan a másik képébe vágnunk, amit róla gondolunk, mert akkor csak megsértődik, és azzal nem segítünk rajta. A jósnő igazi kelléke az emberismeret. Ha valaki belép a lakásba, máris látnom kell, hogy mit mondhatok neki. Igazán csak annak szabad jövőt jósolni, aki nem hisz benne, különben még úgy gondolná, semmit se tehet a saját sorsa alakulásáért. Ha valaki túlságosan babonás, annak a múltját kell megjósolni. A rossz lépéseire, hibáira kell felhívni a figyelmét, hogy javíthasson rajtuk. Nagy ám a felelősség rajtunk, jósnőkön, bizony, nem könnyű pálya ez! – sóhajtott Erzsike. – Van egy visszatérő kuncsaftom, helyes, csinos fiatalasszony. Csak hát olyan paprikás, mint egy csúzos vénember. Pillanatok alatt dühbe gurul, akkor aztán kiabál, káromkodik, csapkod. Erre mennek rá a párkapcsolatai. Egyszer azt jósoltam neki, hogy visszatér hozzá a szívkirály, mert ő, azaz a szívkirálynő meghitt beszélgetésre invitálja, és tisztázni fogják a problémákat.  Úgy látszik, a kártya azt mutatja, hogy félreteszed az indulataidat egy időre, mondtam a kis nőnek. Egy hét sem telt bele, és boldogan mesélte, hogy a jóslat beteljesült. Imába foglalta a nevemet. Pedig nem tettem mást, csak adtam neki egy tanácsot a kártya lapjai mögé bújva.

Jóslat rendelésre

– Egyszer egy nagyon elkeseredett, tagbaszakadt fiatalember kopogtatott be hozzám – mesélte Erzsike. – Bevallom, nagyon elcsodálkoztam, addig sose jött hozzám férfi jósoltatni. Egykettőre kiderült, nem is a jövőjére kíváncsi, csak a segítségemet kérte. Tudta, hogy a szerelme, aki hisz minden babonában, égi jelben, hetedik érzékben, rendszeresen eljön hozzám, hogy kártyát vessek neki. Most valamin összevesztek, és a leányzó visszaadta a jegygyűrűt, fel is út, le is út. Tessék neki megjósolni, hogy én vagyok számára a nagy Ő, hogy csak érte élek, hogy egyedül én lehetek a gyermekei apja, könyörgött a fiatalember. Én nem szoktam csalni, a kártyavetés komoly dolog, de akkor úgy gondoltam, ha ez a fiú tényleg ennyire szerelmes, csak jól járhat vele a kis hölgy. Hát megtettem, amit kért. Legközelebb a lapok fölé hajolva elmondtam a lánynak, hogy van a közelében egy magas, sápadt, szőke férfi, aki a tenyerén hordozná, és akit a jóisten is neki teremtett. Felcsillantak a nőcske szemei: ez csak a Zoli lehet, tegnap ismertem meg a könyvtárban, sikoltotta, és boldogan elrohant. Az a baj, hogy hősszerelmesünket Károlynak hívták. Hiába! Én mindig mondom, hogy a sorsot becsapni, megerőszakolni nem lehet – tette hozzá sejtelmesen Erzsi néni, és megcirógatta görbe hátú, doromboló macskáját, aki mellesleg koromfekete.