Gyógyítás Isten erejével? (I. rész) – hit és gyógyulás, vallásos csodák

„A vak látni, s a béna járni kezd”. Ismerős képek a Bibliából, példák a krisztusi gyógyítások csodáiból. A múlttól eltekintve, ma is ismertek vallási gyógyítók, akik „felsőbb” erőket idéznek az orvosilag lehetetlenhez, ahogy az imák erejében is majd minden ember bízik, főképp, ha másban már nem lehet.

De vajon mit gondoljunk racionális elménkkel az irracionálisról? A vallásos hit valóban több segítséget adhat a test nyomorúságaiban, mint amire a modern orvostudomány képes? És ha igen, akkor vajon miféle világban élünk, lehet, hogy a közelmúlt évszázadai többet vettek el tőlünk, mint amit adtak nekünk? Ezekről a kérdésekről és az ezekre adható válaszokról szól Paulinyi Tamás írása.

Istenről gondolkodni…

Istenről gondolkodni – a szó szorosabb értelmében –, talán nem is illő, mert Isten – mint ahogy a metafizika is –, a racionális logika, és az arra épülő természettudományos gondolkodás számára érinthetetlen. Emberi kultúránkat ugyanakkor kezdeteitől meghatározta az a vallásos hitvilág, ami a dolgok fölötti rendezőerőket, a felsőbb elrendeltetést, ugyanolyan természetességgel vette alapul, mint ahogy a betegségeket és a gyógyulásokat is aktuális istene szándékai szerint értelmezte.

Az ősidők első sámánjaitól kezdve – akik szintén az ember feletti szellemvilágok erejében hittek – minden vallás úgy tartotta, hogy például a betegségeket valamiféle ártó erő, vagy az Istennek tetsző élet harmóniájából való kizökkenés okozza, így a gyógyulás is csak a rossz kiűzésével, vagy a helyes életrend visszaállításával lehetséges. Mindez persze az adott vallás szempontjai szerint volt értelmezhető, a különböző hitvilágok között szélsőséges különbségeket mutatva. A Mayák létfelfogásában például az emberáldozat természetes eszköze volt az istenekkel való harmonikus kapcsolatnak, míg az indiai dzsainisták egy rovar életének kioltását is Isten ellen való bűnnek gondolták.

Ki hát Isten? Kultúrától, kortól függő emberi látomás, vagy valami ezek felett álló abszolútum, „aki” saját törvényei szerint áld, vagy átkoz és dönt emberi sorsok alakulása felett? Istenről gondolkodni – vallásos értelemben legalábbis – nem nagyon lehet, Isten és ember sajátos kettősségét azonban – a gnosztikus és vallásfilozófiai megközelítések mellett – az emberi lélek működését vizsgálva is meg lehet közelíteni. A pszichológia és a parapszichológia berkeiből tekintve másként láthatjuk az ima erejét, mint ahogy a krisztusi csodákat is, vagy akár a manilai gyógyítók különös beavatkozásait, amik rákosokat és menthetetleneket hoznak vissza az élők és az egészségesek közé.

A hit emberi képessége

A hit a mai racionális világban egyfajta másik dimenzió távoli korlátai közé kényszerült, már csak azért is, mert a tudomány által átlátható világ határai között a hitbéli meggyőződések általában nem kapnak bizonyítást. Ezzel egyidejűleg azonban sajátos reneszánszát éli az az ezoterikus és spirituális világlátás, ahol a csodák evidenciaszámba mennek, a hasonló filozófiákat képviselő természetgyógyászat sok irányzata, pedig messze túlmutat a racionálisan elfogadhatón. Mi lehet hát az igazság a hittel, vagyis annak tartalmi valóságosságával kapcsolatosan?

Ha a gyógyulásban-gyógyításban betöltött szerepét nézzük, elsőképpen a placébóhatás az, amit ide rendelhetünk, vagyis az, hogy ha egy beteg hatásosnak mondott, de valójában hatástalan gyógyszert kap, az a valódihoz hasonló hatást fejthet ki. Ez nyilvánvalóan bizonyítja a hit szerepét a pszichoszomatikus gyógyulásban, a parapszichológia tanulságai szerint ugyanakkor ennél többről is szó lehet. Mélyen átérzett belső hitvilágunk szó szerint csodákra képes, elvárásaink ugyanis akár az ismert fizikai törvényeknek is ellentmondva teremthetik meg vágyainkat.

Ezt a különös – valóságot felülíró – képességet a parapszichológiában pszichokinézisnek (Pk) nevezik, ami pontosabban a tudati elvárásoknak a tárgyi környezetre gyakorolt ismeretlen fizikájú hatását jelenti. Népszerűbben ismert fajtái a tárgymozgatás, vagy a fémhajlítás – ezeket nyilván nem a szokott fizikai módon kell érteni –, produkálói pedig a parafenomének, elég ha itt például Uri Gellerre gondolunk. A „tárgyi” környezet a Pk esetében nem feltétlenül élettelen tárgyakat jelent, a biológiai szervekre és folyamatokra ugyanúgy hatással lehet, ezt azonban már bioPk-nak nevezik. Ennek a „műfajnak” a néhai szovjet háziasszony, Nyina Kulagina volt a legkiemelkedőbb képviselője, ő nem csak gyógyítani tudott, de például pusztán a gondolatával megállított, majd elindított egy fiziológiai oldatban dobogó, élő békaszívet.

Az említett krisztusi csodák tehát nem feltétlenül sorolandók a babonás vallásosság fantáziatermékének, végső soron megfeleltethetők a magas szintű tudati elvárások hatására létrejött Pk jelenségek kategóriájának is. Az ilyen rendkívül ritka csodáktól eltekintve létezik azonban egy mindennaposan használt paranormális készségünk is, a mikropszichokinézis, vagyis tudatunk véletlenfolyamatokra gyakorolt hatása. A mikroPk szintén nemcsak a fizikai, hanem a biológiai véletlenállapotokra is hat, így elképzelhető, hogy a már említett placébóhatás kialakulásában is szerepet játszik. Ennél is fontosabb azonban, hogy ezeknek a különös képességeknek mi jelenti a mozgatórugóját, miért van az, hogy tudatosan nagyon nehéz az ilyesfajta csodákat létrehozni, míg esetenként spontán is megvalósulnak. A választ a hitünk erejében találjuk, amiről Paulinyi Tamás cikkének következő, második részében olvashatunk.