A tavaszi lomtalanítások idején utcára kerülő halmokban évtizedes, poros és használhatatlan holmik várják az elszállítást. Vajon ha mélyebben magunkba tekintünk, nem találunk-e ott is sok hasonló lomot? Mi az, ami ezekből tovább gazdagíthatja lelkünk múzeumát, és mi az, ami rég a szemetesbe való?
Számvetések tettben és lélekben
Ha már a felvezetőben a lomtalanítást idéztük, éljük át most gondolatban, hogyan is állunk dolgainkhoz például egy költözés okán. Tárgyaink közt válogatva az ismerős dilemma hamar megfogalmazódik, mi az, ami kell, és mi az, ami már nem jön velünk „új életünkbe”? A viszonylag egyszerűen átlátható praktikus szempontokon túl a nehézséget azok az elraktározott dolgok jelentik, amikhez vagy érzelmi emlékek, vagy pusztán szokások kötnek. További megfontolást jelenthet a használható, ám fölösleges tárgyak sorsa, ezeknek általában a „jó lesz ez még valamire” jelszóval adunk kegyelmet. Választani pedig – ha nehéz is – éppen ezekben a helyzetekben lehet, építő módon gyakorolva az értékválasztás és az elengedés művészetét.
A ragaszkodások zsúfolt labirintusából való kitöréshez az ilyenkor tanúsított szigor a tiszta lappal való újrakezdés kegyelmes erejét adhatja, s hogy ez mennyire így igaz, felidéznék egy közel húsz éve lezajlott, velem megtörtént esetet. Egy gyors és szükségszerű albérleti kiköltözés alkalmával az ezt megelőző harminc évem majd összes tárgyi ingóságát egy társasház tárolójába helyeztem el, bízva abban, hogy ha később új helyet találok, azokat akkor magammal viszem. Hosszú hónapok teltek el halogatással, amikor a házban lakó barátaim arról értesítettek, hogy a többi lakó határozata alapján – az aktuális lomtalanítást kihasználva – mindenem az utcára került.
Elsőre úgy éreztem, hogy – a régi és közelmúltbeli emlékek, a számtalan könyv és ruha, a megszokott használati és személyes tárgyak formájában – a teljes múltam lett oda, majd rádöbbentem, hogy mindezzel egy sosem tapasztalt szabadságot élek át, ha sok dolgot gyászolnom is kell. Az elvesztés azonban kényszerű elengedés, míg az önként vállalt lomtalanítás felelős számvetés tettben és lélekben is. Sorsunk nélkülözhető, sőt feláldozható dolgokkal van teli, ahhoz pedig, hogy felesleges terheinket letehessük, vagy eltemethessük, múltunk lomtárainak ajtajában saját kapuőreinkkel kell szembenéznünk.
A hetedik ajtó bezárva áll
Lelkivilágunk, vagyis az emberi psziché, saját valóságát jobbára saját múltjával azonosítja, ami érthető is, hiszen minden döntésünk és cselekvésünk múltbéli tapasztalásainkra épül. Memóriánkban azonban – főként az érzelmi emlékeink között – számos olyan lom hever, ami jelen életünkben inkább koloncnak vagy konkrétan rabláncnak tekinthető. Ezek feldolgozatlan traumák, rosszul- vagy meg nem hozott döntések lelkifurdalásai, lezáratlan viszonyok dolgokkal és emberekkel, vagy pusztán olyan el nem engedett és be nem teljesített vágyak, amelyekkel lelkiismereti szinten nehéz szembenézni.
Tény, hogy a „hetedik ajtó” felnyitása felelősség teli lépés, ugyanúgy, ahogy a pszichoanalízisben is csak akkor érdemes az elfojtásokat a tudattalanból felszínre emelni, ha azokhoz terápiás megoldás is rendelkezésre áll. Az elfeledettnek hitt, magunk elől is titkolt emlékeket ezért csak úgy szabad tudatosítani és újraértelmezni, ha ehhez megfelelően higgadt, egyben szeretetteli és elfogadó lelkiállapotba tudunk kerülni. Vannak, akadhatnak így is olyan lezárt titkos kamrái lelkünknek, amiket csak a türelmes idővel megérő bölcsességünk nyithat meg a maga idején.
Tárgyak és befejezetlenségek
A lomok többsége azonban csak arra vár, hogy emlékeink „pincéinek” és „padlásainak” homályában értelemmel megvilágítva eldöntsük sorsukat. Ezek a lomok sokszor valóban tárgyak, amik a rosszul értelmezett ragaszkodások relikviái, manifesztált kötődéseként elmúlt és „kinőtt” korszakainknak. Ahogy furcsa és abnormális lenne, ha ruhatárunkban ott lenne minden gyerekkori viseletünk, ugyanúgy meggátolhatja „újjászületéseinket” sok más tárgyi és környezeti ragaszkodás is a változó életszakaszokban.
A be nem fejezett, félbehagyott dolgok szintén a lélek rövidzárlatait jelenthetik, ezeket a jelen legjobb belátása szerint vagy végig kell vigyük, vagy le kell mondjunk róluk, legyen ez bármilyen feladat az élet bármely területén. Az „ej, ráérünk arra még” mentalitása helyett így egy értelmetlenül húzódó vállalás feladása – ha furcsa módon gyakran ez nehezebb is – mégis a felnőttesebb választás lehet. A megvalósítható életcélok újragondolása szintén alkalom a lomtalanításra, mert értékesebb áldozat lemondani arról, ami az életünkbe amúgy sem fér bele. Hogy mit jelentenek ebben az esetben a mélyhűtötten várakozó ám elengedésre váró emberi kapcsolatok, és mit jelenthet a „Vándor” szabadsága, arról Paulinyi Tamás írásának következő részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
