Búcsú a távozótól – elmúlás és elengedés, 2. rész

Hazajáró szellemek, hazatalált lelkek

Mint az előző részben is olvashattuk, legtöbbünk életében a halál az elvesztés és az elengedés nagy próbája, akár a saját, akár más hozzánk közel álló halálát tekintjük. Spirituális szemléletben az elhunyt távozását a földi dimenziókból ugyanúgy megnehezíti az élők ragaszkodása, mint saját kötődése a megszokott léthez. Ez a metafizikai leírások szerint olyan természetellenes szintig terjedhet, hogy a testétől elvált lélek vagy nem fogja fel hogy halott, vagy érzelmileg nem képes elengedni szeretteit és néhai környezetét, akár hosszú éveken át. A hazajáró szellemek és kísértő lelkek bolyongását számtalan mű idézi évszázadok óta, az elszakadás tragédiája az élő és holt lelkek között azonban máig mindennapos.

A szellemidézés így nem csak spiritiszta szeánszokon történhet, hanem a gyászoló lelkének akaratlan és fájdalmas ragaszkodásával is, mint ahogy a szellemjárások is gyakran a valódi búcsú hiányát „testesítik” meg. Az elengedés pedig ilyenkor is a szeretet legszebb megnyilvánulása lehet, ami úton járni – a sors által kiszabott más úton járni – is hagyja a másikat. A lelkeknek – legyenek ezen vagy a másvilágon – haza kell, haza lehet találni, amikor is az álombéli látogatások vagy az útmutató különös jelek már nem az összeláncoltságot hanem egy ünnepi látogatás üdvözletét jelentik.

Saját életem szintén halott nagyszülőkkel, szülőkkel és társakkal teli, és máig úgy érzem, hogy velük, ha nagy ritkán is, de titkos pillanataimban néha találkozom. Gyász és fájdalom múlt el mögöttünk és hitem szerint megbékélés a sorssal, ami már az elvesztés pillanatában is elengedéssé válhat, átemelve élőt és holtat a még nagyobb fájdalmakon. Hogy a halál miként válhat születéssé, annak megértéséhez hadd adjam közre zárásként, az apámhoz huszonnégy éve írt búcsúztatóm:

Búcsú a távozótól

„Apa! Most lettél múlttá. Nem a jövő hétté vagy a közelgő karácsonnyá, hanem egy utolsó találkozássá az utcán a telefon előtt, ahol a tolladat háromszor kértem el. Nem néztem a szemedbe hosszan, csak a kezeden, az öreg kezeden időztem el, azután felszálltál a buszra.

Még mindig nem hiszem, csak gyanítom meg-megtántorodva, hogy nem leszel többé, hogy az marad belőled, amit emléknek hívunk, ami majd sokára, a régi időket jelenti.

Sokféle leszel majd, mint az emlékezet, és talán, mint én is neked, abban az öröktől ismerős álomvilágban, amiben most lehetsz. Az vagyok már így neked, ami az álmaidban – kisgyerek, aki voltam is –, egy kék ló, ami plüss és úgy hívják: – Tomi, – a nagyfiad, aki felveszi kabátodat, s akiért, hogy nem eszik, aggódni kell.

Apa, én bemegyek hozzád, tested véres, tétova maradványait megsimogatni, mert érintenem kell még csontos pergamen kezed azzal az érzéssel, hogy most utoljára érintettem. Megszorítani és azt mondani: – Semmi baj nincs Apa. Ha behunyom a szemem, látlak úgyis, és mint egy újvilág újszülöttjét karba veszlek ha kell, vagy gondolatujjaimmal mutatom integetve, hogy ne félj.

Tudok már valamit, amit talán neked tanultam, tudom, hogy látsz és hallasz, hogy magányos vagy és szomorítanak a ki nem mondott búcsúszavak. Tudd, hogy tudlak és beszélek hozzád, s ami hiányzik, az csak a tapinthatóság, tenyered érintése s látni-hallani, ahogy a macskának azt mondod: – cicuka. Apa, nem félek, csak fáj, de ne félj te se, gyöngyöt teremhet minden fájdalom.

Elfogadom hát az időt és a helyet. Hogy hetvenhárom évesen meghalsz zuglói lakásodon. Hogy látom a zuhanó szoba képét körbeforogni és a pillanat lassuló villanásait magányos szemeidben. Hogy nem fogok melletted ülni akkor, az ágyadon. Hogy már csak emlékből élő nagyapa lehetsz. Elfogadom mindezt csendesen.

De tudod gyerekek is vagyunk mi, itt maradtak. Toporzékolunk és sírunk, ha valaminket elveszik. Pedig hiszem, hogy amit élni kellett, megélted, és mint a gyümölcs, megérettél a télre, és mint a mag, éppúgy a tavaszra.

Apa! Apa, én milyen vagyok most? Van MOST? Van reggel és este Nálad? Ha elalszom, nézz be hozzám, talán emlékezni fogok.”

Paulinyi Tamás (www.szintezis.info.hu)