Sorsunk és az idő: 2. rész

Időképünk, mint előző cikkünkben említettük, szakaszokból épül fel, teljességében ennek végét nyilvánvalóan a halál jelenti. Ez pedig, függetlenül a személyes túlvilágfelfogásoktól, földi létünknek mindenképpen a lezárása. Mire taníthat hát ez a végpont, amikor utána már nincs folytatás? Furcsamód épp az élet pillanatainak értékére, ezt ugyanis olyan hiteles emberek hirdetik, akik a küszöbről tértek vissza, akik megélték az úgynevezett halálközeli élményeket. Abban az idősíkban, ahol ők tapasztaltak, az idő, tanulságosan másként létezik.

A visszatértek legnagyobb üzenete nem a másvilági lét bizonyossága – bár a test és tudat különválaszthatóságát megélik a testelhagyásban – hanem életük áttekintésének felismerései. Ez az a panorámatudatnak nevezett élmény, ahol létük minden pillanatát egy időben látják, nem sorrendiségben, hanem egyszerre és azonos fajsúllyal tapasztalva meg minden cselekvésüket, sőt azok következményeit is. Ennek befogadhatóságához egy olyan érzelmi háttér nyújt segítséget, amit kivétel nélkül az elfogadó szeretettel azonosítanak, ez mutat utat ahhoz, hogy bűntudat helyett az emberi lélek egyszerű anatómiáját lássák, amit pusztán az értékek fénye világít keresztül.

Ez az a világos felismerés, ami időt és időtlenséget egyaránt látva megtanít a dolgok lényegére, a pillanat kincseinek mindenkori beválthatóságára, ami nem más mint a valóság feltétel nélküli elfogadása és szeretete, beleértve természetesen magunkat és a másokat is. Ekkor derül ki, hogy legnagyobb áldásunk mindig is a jelen volt, amiben az egymás felé forduló szeretet és a tapasztalatokból épülő tudás a legnagyobb érték, amit adhatunk és kaphatunk, valamint az, hogy a boldog ember, aki nem a múltban és a jövőben él, végső soron halhatatlan. Bármilyen furcsa, az idő nem telik, a most ugyanis mindig velünk van, így a pillanaton kívül nem veszthetünk semmit, az ezt felismerő bölcs derű, pedig létünk legnagyobb megváltó és a jelent beteljesítő ereje lehet. Lineáris időképünk így csak tervező és emlékező keret marad, amin belül együtt élhet bennünk a kezdet és a vég, a csodákat kíváncsian szemlélő újszülött és a csodákat bölcsen szemlélő hazatért öreg, vagyis maga az emberi út, ami bármikor szép lehet.

Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu