Hűség és szabadság a párkapcsolatban – amit lehet és amit nem érdemes…

Volt ahol a házasságtörésért halálbüntetés járt, máskor és máshol – főként a férfiaknak – a házasságon kívül számtalan jogot biztosítottak. A hűtlenség mégsem a szexuális félrelépéseknél kezdődik és végződik, hanem egyfajta mélyebb lelki szinten, ahol a hűség, a fontos dolgokért való lemondás lakozik.

Hűségesnek lenni sok mindenhez lehet. Hűségesek lehetünk egy elvhez, egy közösséghez, egy országhoz, de akár egy autóhoz is. A lényegét ennek a ragaszkodásnak ugyanis egy döntés tartós fennmaradása adja, ami a pillanatnyi vágyakon és racionális változtatási igényeken is túlmutat. A hűség és hűtlenség legérzékenyebb területét azonban az emberi kapcsolatokban, ezen belül a párkapcsolatokban figyelhetjük meg.

A korábbi századok házasságainak sírig tartó hűségnyilatkozatait, ma már a mind gyakoribb válások, a nyitott kapcsolatok és a szingli életvitelek teszik népmesei hangulatúvá, csakúgy, ahogy kapcsolataink sokszor haszonelvű megnyilvánulásai is a változásra nyitott, vagyis független és praktikus szemléletet helyezik előtérbe. Meddig tarthat akkor egy kapcsolatban a hűség, és egyáltalán mit érthetünk alatta, lehet e a hűségnek szabadságfoka, ha igen akkor mekkora és azt ki határozhatja meg?

Nyilvánvalónak tűnik, pedig nem az, hogy a hűséges viszonyulás társunkhoz, egy olyan szabad akaratból hozható döntés, ami legalább annyira erőforrás, mint áldozat. Érthetőbb fogalmazásban a bizonyosság és a biztonság erejét adja mindkét félnek, mégsem elsősorban a másik, hanem saját magunk lelki stabilitására épülve. A hűség olyan elkötelezettség, ami egyrészt a társ boldogságát és biztonságát helyezi előtérbe, másrészt az érzelmi alapot képező szeretettel egyforma módon senkitől nem vesz el, hanem mindenkinek ad.

Lehet, mindezek szentimentális közhelynek tűnhetnek, vegyük észre ugyanakkor, hogy az oly könnyen megtörténő és alkalmasint szokássá váló hűtlenség mit okozhat a kapcsolatokban. A hűtlenség – mégha bevallott is – egy érzelmi kötődés erejét bontja meg és darabolja szét, bevallatlanul pedig a hazugságok különös és fájdalmas labirintusába vezet. Mondják, hogy amit valaki nem tud, az nem fáj neki. Ez ideig óráig igaz is lehet, ám a hazugságok rövidzárlatai a hűtlen lelkét emésztve, a másiktól, a másiknak adhatóból is lényeges dolgokat vesznek el. Megtörik a biztonság egysége, csakúgy mint ahogy az őszinteség korlátozása is a szeretet erejét csapolja meg.

Létezhet akkor őszinte hűtlenség is, élhetünk hűségesen nyitott házasságokban, kapcsolatokban is? A válasz nem egyszerű, leginkább a résztvevők lelkialkatának függvényében értelmezhető. Ahol a szabadságvágyat szeretetből kölcsönösen tolerálni lehet, talán tartósan is megoldható. A „többfele levés” azonban érzelmi kötéltánc védőháló nélkül, a jobban és kevésbé szeretés veszélyes zsonglőrmutatvány. Meddig tarthat akkor a hűség, vajon ha megszűnik a szerelem kötése, érdemes tovább élnie? Hol az értelme és a határa egy kapcsolatban a másikhoz rendületlen ragaszkodásnak?

Úgy gondolom, hogy ezekre a kérdésekre lelkiismeretünk és felnőtt érzéseink adhatnak választ. Egy kapcsolat őszintesége lehetőséget nyújt a kétségek megosztására, amelyben a bizalom és a szeretet mindig és mindent megoldó erő lehet. Ezekért a biztonságokért érdemes megfontolásokkal élni, nehogy az értékest értéktelenre cseréljük, mert a kapcsolatokban – mint az élet bármely területén – szinte mindent megtehetünk, de nem mindent érdemes. Nyilvánvaló persze, hogy egy kiégett, egymást rég nem boldogító szeretettelen viszonyt pusztán a hűség kedvéért fenntartani oktalanság lehet. A megoldást itt már a magunkhoz való hűség kell jelentse, ami saját sorsunk kibontható értékeihez kell ragaszkodjon, ha kell az elválással, ami mindkét fél számára egy új kiindulópontot teremt. Élni tehát nemcsak máshoz, másokhoz vagy a másikhoz, de elsősorban magunkhoz hűen érdemes.

Paulinyi Tamás, író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu