Élet a halál után, 2. rész

A műtőasztalon fekvő test felett orvosok hajolnak össze. Az idős asszony hosszú percek óta a klinikai halál állapotában van, nincs légzése, szívverése, az agyban sem mérhető elektromos tevékenység. Halott. Az orvosok az életéért küzdenek.

Az újraélesztés sikerült. Az asszony már a kórtermi ágyon mesél a kezelőorvosának. Istenről, a fényről, régen meghalt rokonairól, akikkel rövid halála alatt találkozott, de a doktor döbbenete csak akkor kezdődik, amikor a beteg részletekbe menő pontossággal leírja az újraélesztés körülményeit, a műszereket, sőt azokat az eseményeket is, amik a klinikai halál ideje alatt a nővérszobában történtek.

Az asszony a műtéti szívleállást megelőzően eszméletlen állapotban került a kórházba és csak az újraélesztést követően tért magához.

– Hát kiszálltam a testemből doktor úr – mondja mosolyogva a kérdésre a néni – A mennyországba indultam és előtte körülnéztem.

Az írás előző részében eljutottunk tehát oda, hogy az élmény kiváltója egyaránt lehet pszichológiai, vagy biológiai ok, de ezzel még mindig nem kaptunk magyarázatot az igazi kérdésekre. Miért annyira egységes mindenkinél az átélt élmény, és miért hasonlít olyan kísértetiesen az emberi kultúra halál- és túlvilágképeire még a gyerekek halálközeli élménye is? Ha a túlvilág, a halott rokonok és a mindent betöltő fény képei csak hallucinációk, mit szóljunk azokhoz a testen kívüli élményekhez, ahol ennek az állapotnak olyan egyértelmű bizonyítékait adják a betegek, mint a bevezetőben idézett idős asszony?

Az ilyenkor fellépő testen kívüli élmények ugyanis már messze túlmutatnak az olyan kérdéseken, minthogy egy furcsa érzékcsalódást végül is milyen biológiai mechanizmus okozhatott. A tudományos parapszichológia által jelenleg ismert telepatikus információátvitel hatásfoka távolról sem közelíti meg a testelhagyás folyamán észleltekét. A testelhagyás korrekt természettudományos vizsgálati megközelítése még várat magára, holott erről a jelenségről többet megtudva, alapvetően másként láthatnánk helyünket a világban. Talán tényleg csak a tudományos megismerés térképén jelent ez fehér foltot, hiszen az emberiség intuitív tudásában ez egy ősidők óta ismert és használt technika, ami a leírások tanulsága szerint a szellemi beavatások legmagasabb fokát képezte a különböző transzcendens iskolákban.

A merészebb tudósok szerint ilyenkor a tudatnak egy projekciója, kivetülése jön létre, én a magam részéről inkább D. H. Lund-dal rokonszenvezek, aki azt a nagyon elgondolkodtató hipotézist vetette fel, miszerint elképzeléseinkkel és tapasztalatainkkal ellentétben, nem a tudat helyezkedik el a test terében, hanem a test a tudat terében. Ebben az esetben a tudat, például a haldoklás állapotában nem kivetül a testből, hanem visszahúzódik belőle. Ez a feltételezés egyaránt elfogadhatóvá teszi a pszichológiai és a biológiai motivációt is, illetve érthetőbbé teszi a testen kívüli észlelések kiteljesedettebb jellegét is.

Egy ilyesfajta felfogás szerint a testi lét valóban csak átmenet a magasabb tudati létállapotok között, viszont mielőtt még elkeserednénk – felfedezve árnyékvilágunk fogyatékosságait egy teljesebb lét fényében –, jusson eszünkbe a klinikai halálból visszatértek talán legfontosabb üzenete. A testi lét célja a tapasztalás, a szeretet jelentőségének felismerése, és a tudás, – a leszűrt és rendezett tapasztalatok – gyarapítása. Lehet, hogy a test egyfelől börtön, másfelől azonban egy csodálatos lehetőség arra, hogy lássunk és lássanak, hogy érinthessünk és érinthessenek, és hogy találkozhassunk, mi emberek.

Lehet, hogy az előzőek tömény idealizmusnak tűnnek, de szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy függetlenül a túlvilág és a halál utáni lét lehetőségétől, valamint az elképzelhető szellemi dimenziók szédítő távlataitól, a legfontosabb pillanatok számunkra, – és ez megint egybehangzó tanácsa a visszatérteknek – itt és most zajlanak.

A halálközeli élményt átélők beszámolói szerint, az életükre való visszatekintés más fontos dolgokra is rányitotta a szemüket. A fényben, a békés és szeretetteljes megítélésben, nem a bűn és a bűnhődés szigorú istenét ismerték fel, hanem a beváltott és a beváltatlan lehetőségeket szelíden és okosan mérlegelő tanácsadót.

Életük igazán értékes pillanatai között gyakran olyan kicsinységeknek tűnő eseményekre bukkantak, mint egy asszony, aki egy áruházban eltévedt kislányt vigasztalt szülei megérkeztéig, vagy más olyan apró eseményre, ahol magukról megfeledkezve másnak tudtak segítséget nyújtani.

Ahogy láthatjuk, a halálról szóló beszámolók, végül is az élet szépségére taníthatnak bennünket, a mindenkori hazatérés szépségére. Memento Mori: – emlékezz a halálra –, ennek a figyelmeztetésnek távolról sem az a célja, hogy kriptaszagú lehelettel fagyassza le arcunkról a mosolyt. A pillanat értékére hívja fel a figyelmet. Arra hogy nem lesz örökké előttünk egy holnap, amikor majd mindent rendbe teszünk, amikor majd ráérünk az igazán lényeges dolgainkra, egymásra és magunkra.

A halál nem tragikus, csak a hozzá fűződő tudatlan rettegés. Azt hiszem a halál színe nem a fekete, mert a fekete minden szín hiánya. A halál valami más. A halál fehér fénye talán a prizma fénynyalábja, amiben a pillanatok színei egyesülnek.

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató szintezis.info.hu