Vagy talán nem is kell rátalálnunk, mert mindig a birtokában voltunk?
Jorge Luis Borges argentin költő-író, esszéista munkássága sokak számára és számomra is példakép. A „bölcs öreg” archetípusos jelzőjét is kiérdemlő, türelmes, békés és szeretetteljes kíváncsisággal vizsgálódó irodalmi óriás egyik versének kezdősorai így még meglepőbbek.
Lelkifurdalás című versében így ír: „-A legnagyobb bűnt elkövettem, mit ember elkövethet. Sosem voltam boldog.”
A cikk előző részében leírt lírikus gondolatoktól a lélektan szigorúbb analíziséhez visszatérve jogos lehet a kérdés, milyen alapon dönthető el az örömök és a boldogságok értéke, miről és miért érdemes lemondanunk? Az írás felfogásának megfelelően itt és most nyilván nem a sokak által elfogadott vallási kódexek útmutatásai lehetnek mérvadók, sokkal inkább az emberiség olyan közös élményei, ahol a boldogság és a szeretet talán legnagyobb fényében született felismerések a lényeg természetét illetően.
A pár évtizede felfedezett úgynevezett halál közeli élmények (HKÉ) tanulságai ugyanis megrendítő azonosságú üzeneteket tartalmaznak. A megfigyelések szerint – ezek ma már sok ezer eset leírását jelentik – a klinikai halál állapotába – vagy „csak” a halál valószínű közelségébe – jutott emberek szinte azonos módon egy különös, összetett élményt élnek át. A testükön kívül érzik magukat, illetve „külső” szemszögből „látják” környezetüket, „hallják” a körülöttük lévők gondolatait, átkelnek egy „alagúton”, találkoznak a „fénylénnyel”, lepereg előttük az életük, végül általában egy túlvilági síkról fordulnak vissza a földi létbe, sok esetben halott rokonaik vagy egy isteninek érzett hang által figyelmeztetve arra, hogy még nem jött el az idejük a meghalásra.
Az egyébként minden részletében rejtélyes misztériumból most csak azokat a felismeréseket emelem ki, amikről úgy gondolom, hogy születésük körülményeit tekintve nemcsak egyedülállóak, de annak okán egyben nagyon hitelesek is. Amikor a HKÉ-ben az átélő egy fényt lát felerősödni, azt nemcsak vizuális értelemben nevezi fénynek. A mindent átvilágító megértést és szeretetet tapasztalja meg benne, aminek fényében immár bűntudat és magyarázkodások nélkül tudja áttekinteni egész életét, egybelátva benne okokat és okozatokat, átérezve tettet és következményt, felismerve és elválasztva értéket az értéktelentől.
A tanulság, amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. Túl az eltúlzott jelentőségű talmi kincseken, a hiúság és a megfelelni vágyás sekélyes vigaszdíjain, az értéket a szeretni tudás, a szeretet kifejeződő pillanatai jelentik, ha úgy tetszik a valóság felé való boldog önátadás ideig-óráig magas tűzön lobogó pillanatai. Ezek a pillanatok a hétköznapok egyszerű ruháiban járnak, nem kíséri őket taps és zajos elismerés – nem azért vannak –, nem tévednek el az emelkedők lejtőin, pusztán segítőkészek, mert boldogok. A halál küszöbéről visszatértek, az emlékeiktől gyakran megvilágosodott emberekké lesznek, akik az életükkel tanítanak. Visszatartó szokásokat hagynak el a boldogítóbb belső szabadság útját járva, ahol a biblikus szavak a tettek tartalmával töltődnek fel, ahol terhek válnak könnyűvé és igák gyönyörűségessé.
A boldogtalanság mégsem bűn. A boldogtalanság szerethető és megváltható emberi állapot, nincs is közöttünk olyan, akinek ne lenne része benne létünk rögös útjain. A boldogságra ébredést nem kell elkezdeni, már elkezdtük, az ébredést folytatni kell, ha nehezen is, de újraválasztva és beteljesítve legszebb vágyainkat, megbocsátva bármit másoknak és magunknak mindeközben.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
www.szintezis.info.hu
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
