A népi gyógymód reneszánsza

Abban az országban, ahol egyfelől a régi indián gyógyító hagyományok ma is élnek, másfelől oly sok nép hozta el otthoni, sokszor sok ezer éves szemléletét, a pácienseknek van miből választaniuk. Ráadásul egyre több diplomás orvos van, aki maga beszéli rá betegeit ezekre a nem hagyományos gyógymódokra. Ez Magyarországon – kevés dicséretes kivételtől eltekintve – még elképzelhetetlen. Nálunk az orvosok többsége mereven ragaszkodik az egyetemen tanultakhoz, a legtöbben csak afféle „varázslásnak” tekintik a természetes gyógymódokat. A népi gyógymódokhoz forduló amerikai betegek hatvan százalékát orvosuk beszélte rá, próbálkozzon más módszerekkel is. A felmérések szerint a rákos betegek több mint húsz százaléka az orvosi kezeléssel egy időben használja az egyéb módozatokat is. Talán éppen ezért nehéz megállapítani és tudományosan felmérni, hogy aki meggyógyul, az melyik módszernek köszönheti felépülését? A legtöbben megelőző rákellenes diétát tartanak, mások makrobiológiai módszerekkel élnek. Ezek közös jellemzője, hogy gyakorlóik nem fogyasztanak húst. Bizony a felmérések igazolják, hogy az így élők között jóval kevesebb a rákos megbetegedés.

Ma már az sem titok, hogy a beteg pozitív érzelmei, hangulata és hozzáállása jelentősen javítja az állapotát. Sokan ezért jógáznak vagy meditálnak, netán imádkoznak. Mindezzel egy közösséghez csatlakoznak, az egészséget akarják, az életet igenlik, és nem esnek kétségbe, elkerülik a stresszt. Az Egyesült Államokban oly divatos csoportos terápiáknak is van hasznuk, jó lenne ezt nálunk is figyelembe venni. Egy tudományos folyóirat már tíz-egynéhány évvel ezelőtt szakcikkben közölte, hogy a mellrákos nők közül azok, akik lelkileg támogató csoportokba jártak, kétszer olyan hosszan éltek menthetetlen rákos betegként is, mint azok, akik nem jártak sehová. Népszerűek a különféle teák és indián vagy más bennszülött szerek, akár megelőzésről, akár gyógyításról, akár a lábadozó szervezet megerősítéséről van szó. A dél-amerikai dzsungelból származó „macskakarom” („una del gato”), vagy a maca wibe, illetve az erősítő és tisztító teák és más effélék valóságos reneszánszukat élik. Az amerikai állami egészségügyi rendszer követi ezeket a trendeket, elsősorban a betegek érdekét tartva szem előtt. A biztosítók állják az alternatív gyógyítók által végzett beavatkozás költségeit is. Nálunk a természetgyógyászat egyelőre nem finanszírozható, annak ellenére sem, hogy egyre nagyobb szerephez jut, mert egyre kevesebb orvos látja el az egyre nagyobb számú beteget. Lehet vitatkozni azon, hogy nagyon drágák-e a különféle teák, étrendkiegészítők és egyebek, amelyek a rák elhatalmasodását akadályozzák, visszafordítják, sőt, megszüntetik. Akinek az orvos a szemébe mondta: rákos, legfeljebb ennyi meg ennyi hónapot tudunk garantálni az életből – az alighanem mindent megpróbál. S mert átformálódik az értékrendje is, akár a házát, kocsiját, ingatlanát is eladja az életéért cserébe. Ezért aztán nem mindegy, hogy a pénzéért mit kap cserébe. Mondjuk egy önjelölt kuruzsló kotyvalékát, vagy Szabó Gábor gombákból nyert rákgyógyító készítményeit. Mert ez utóbbitól garantáltan újra erőre kap, s kitolódik az éveinek száma. Jó volna, ha a fogyatkozó számú orvosok odafigyelnének a munkájukat segítő természetgyógyászok felfedezéseire, tapasztalataira. De ma – sajnos – az a gyakoribb, hogy még a C-vitamin szedését is megtiltják azoknak a betegeiknek, akik kemoterápiát kapnak. Mert, biztos ami biztos… és Szent-Györgyi Albert is tévedhetett. Nemere István