Adela blogja: Ben

De bármilyen látványt is kínált azon az alkonyaton az ég, Bent mindez teljesen hidegen hagyta. Százszorta inkább izgatta, a hűvös nyári folyóban sodródó apró rákok sokasága, amiket fekete orrával fel-fel kavart a vízben, lepocsolva közben Rita lábait. Sokszor jöttek ide ők ketten. Rita és a homokszínű Labrador. Már három éve tartoztak össze. Igaz társak voltak. Lélekbarátok. Ezer és ezer dolgot csináltak együtt attól a naptól fogva, hogy Rita apja egy tavaszi reggelen óvatosan lánya ágya sötétzöld takarójára fektette a háromhetes állatot. Nem tudtak betelni egymással. Ezer és ezer érintés, a másik újra és újra beszívott illata, s végeláthatatlan alkalommal összekulcsolódott szeretetbe zárt tekintet fűzte őket össze egyre szorosabban és szorosabban? Semmi különös nem volt abban, hogy azon az estén a folyóhoz mentek. Nem volt benne semmi szokatlan, semmi veszélyes, semmi baljós. Nem lehetett tudni, hogy megtörténik. Rita nem is látta, mi volt az, mely a bokrok között magára vonta Ben figyelmét. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik percben még mellette volt, a másikban pedig, már rohant be a fák közé. Rita hiába kiáltozott, hiába rohant utána? Kétségbeesetten, szívében őrült félelemmel, könnyeitől nem látva kereste kutyáját. Csak botorkált a sötétben, egyre beljebb és beljebb. Mígnem egy erős kéz magához nem húzta, egy aggódó kar meg nem rángatta, s rá nem nézett, egy övéhez hasonlóan remegő, félelemben táncoló szempár. Az apja akkor már órák óta kereste? Rita nem aludt azon az éjjelen, s másnap is csak azért, mert 13 éves, fiatal teste nem volt hozzá szokva az éberen töltött éjszakákhoz. Minden áldott nap kereste Bent, semmi más nem járt a fejében, semmi sem érdekelte rajta kívül. S ahogy teltek a napok, hetek, úgy lett Rita egyre soványabb, egyre reményvesztettebb, egyre keservesebben szomorú. Vigasztalhatatlanságát semmi sem volt képes enyhíteni. Se az anyja biztató szavai, se nagyanyja meleg ölelése, s már se az apja keresésben való segítsége. Rita képtelen volt elfogadni a veszteséget, ami érte. ‘Az egyik pillanatban még együtt, aztán sosem láthatlak többé’ szívtörő érzést. Senki mást nem akart, csak Bent. A melegét, az illatát, a lényét. Aztán három hónap elteltével egy szombat reggelen Rita reszkető reménnyel telve ült fel ágyában. Álmodott. Benről és róla. Ott voltak a folyónál. Rita látta magát, amint kedvenc kövén ücsörög, és egyszer csak a fák közül kiszalad Ben. „A ti szívetek összerezeg”. Ezt mondta neki egyszer a nagyanyja, mikor belépve Rita szobájába ott találta őket, amint a szőnyegen fekve a kislány Ben nyakát átkarolva a kutya testén pihentette a fejét. S igen. Rita tudta, ők ketten valóban érzik egymást, se ez így lesz mindig. A kislány kapkodva öltözött. Fél perc se volt, s már rohant lefelé az emelet lépcsőjén. Kivágta a bejárati ajtót, s még miközben az anyja bármit is kérdezhetett volna, már rohant is a folyó felé. Öt perc múlva már ott volt a folyónál zihálva, leizzadt testén szétgombolt kabátban, zakatoló szívvel. Lelkét eltöltötte a hit, a remény, és a boldog bizonyosság. Rita állt és várt. Rita azon a decemberi napon nem talált rá Benre. S ahogy ott állt a friss hóban érezte, hogy átjárja valami különös, sosem hívott, ismeretlen érzés. Csak állt ott, nézve a mozdulatlan erdőt, s a hálóban már régóta vergődő, sorsába nem nyugvó, kétségbeesett hal hirtelen mozdulatlanná dermedt. Rita lelke nem bírta tovább. Nem akart tovább reszketni. Elfáradt. A kislány gyermekszíve azon a téli éjjelen ahelyett, hogy azt képzelte, szorosan magához szorítja Ben meleg testét, arra gondolt, hogy a Labrador egy csodás helyen szaladgál, egy varázslatos tisztáson, önfeledten. Nélküle, de boldogan. Azon az éjjelen így aludt el Rita, s onnantól fogva minden áldott este, mikor a maszatos könnyek Benre gondolva az arcára folytak. Egy tavaszi délelőttön Rita apja a környékbeli benzinkutassal beszélgetve megtudta, hogy még a tél elején az erdészek találtak a kúttól nem messze egy elhullott, barna kutyát. Vaddisznócsata nyomának sebei voltak rajta. Rita apja hazafelé vezetve, miközben nézte az autóüveg mellett elmaradó fákat, két dolgot határozott el: az egyik, hogy nem szól Ritának arról, amit megtudott; -tudta, hogy lánya mostanában azt képzeli, ha nem is mellette, de Ben boldogan él valahol-, a másik, hogy tetté váltja a gondolatot, melyet már egy ideje dédelgetett. Biztos volt benne, hogy Rita nem akar új kutyát. Ezzel a tudattal kanyarodott be két héttel később a közeli város menhelyének kapuján. Mégis úgy érezte, döntése helyes, s boldog jövőbeni eredményt hozó. Tudta, Rita bezárt szíve tele van szeretettel, s képes lesz újra megnyílni. A férfi lassan haladt a kennelek között, nézte a rács mögött tébláboló állatokat, s várta, hogy megszülessen benne a választás. Mindenképp boldoggá akarta tenni az egyetlen lányát. Csak lépett és lépett előre.. Tíz perc múlva pedig, betéve a kutyát a furgon hátsó ülésére, mosollyal az arcán elindult hazafelé. Semmit ígérő délelőtt volt ez. Szokványos, csendes, hétköznapi. Egy kósza, fehér, téli felhőket terelgető vasárnap. Rita a háztól néhány méternyire motoszkált, mikor apja leállította a kocsit a garázsfeljárón. A kislány először ode se nagyon nézett, csak céltalanul seperte tovább ujjaival a havat a ház melletti kerítés alacsony faoszlopáról. Aztán egyszer csak meghallotta az ugatást. S meglátta a kocsi hátsó üléséről kiugró kutyát, aki azonnal észrevette őt, s elkezdett felé szaladni. De Rita csak állt, és nézte. Keze remegni kezdett, s szeme megtelt forró könnyel. Már lépett volna, de nem tudott. Mert Ben felugrott rá, mancsait a mellkasára téve, nekidöntve a kerítésnek. Rita pedig hátát megtámasztva a deszkán ölelni kezdte, s csak szorította először a nevét hajtogatva, majd némán, mígnem valamennyi könnye a szájába folyt? Rita apja egy-két perc nézelődés után látta meg Bent, amint az egyik kenelben szaglászott. Két napja vitte be egy férfi. A kutyát egy hosszú futószáron tartva az apja gondozta már hónapok óta, azóta, hogy egy séta alkalmával az erdőben rátalált. De az öreg két napja váratlanul elhunyt, a fia pedig nem akart tovább gondoskodni a talált ebről. Rita Bent ölelve a szobája szőnyegén feküdt. Testük olyan közel volt, hogy érezték egymás légzésének lassú ritmusát. Rita nem beszélt hozzá. Nem kellett. Hiszen a szívük úgyis összerezgett? Hát így alakult. Mert néha van, hogy egy nap, mely reggelén még semmit sem ígér sosem feledetté válik. Néha megesik, hogy amikor nem akarunk már semmit, mindent megkapunk. S néha, amikor a titkokat őrző idő megérlelődik, ami elveszni látszik, visszatér. Adela