Adela blogja: Kaleidoszkóp I. rész

Persze észre is vette. Megkérdezte fázom-e. Azt hazudtam, igen. Megdörzsölte kissé a karom, és táncoltunk tovább. Imádom. A táncot. Valahogy felszabadít, átjár, felvidít. Élvezem, jobban, mint ezernyi mást. Mégis, éreztem, nem csak a tánc miatt vagyok most boldog. Olyan közel volt, hogy nem létezett a világon semmi más, csak az ő illata. Nem bírtam elfogadni, hogy ilyen jó, hogy átkarol. Hogy ennyire vágykeltő, hogy ilyen félelmetesen közel van az arca. Az álla. A szája. Mégis azt hajtogattam magamnak, nem akarom. „A szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön.” Nemrég olvastam. Belevésődött az agyamba. Mert annyira igaz volt az életemre. Annyira lelketlenül tapostak össze, morzsoltak szét, taszítottak el, hogy ezt a mondatot figyelmeztetésként akár a kézfejembe is karcolhattam volna. Volt idő, mikor szinte mindenhol „véreztem”. És akkor megesküdtem magamnak, soha többé nem adom ki magam, soha többé nem hagyom magam bántani, soha többé nem engedem, hogy kihasználjanak. És ez így is lesz. – Mi a baj? – kérdezte, miután eltoltam magamtól. – Vége. – feleltem csak lopva nézve bele hirtelen szomorúvá vált zöldes szemeibe. – Értem – mondta, s elengedett. Tudta, nem a zenére gondolok, hanem a pillanatra. – Lizi … – Ne! Kérlek! – S otthagytam a táncterem szélén. Ott, ahol egy perce még hevesen zakatolt a szívem. Ott, ahol kétségbeejtően járt át, hogy milyen jó vele lenni. Ott, ahol majdnem kudarcot vallottam, De csak majdnem? A júniusi levegő úgy itta magába egész nap a vörös rózsabokrok émelyítő illatát, mintha azt remélte volna, a kábulatba merülve még odaadóbban teheti magáévá a pázsittal benőtt kertet. Ám a csalfa udvart már ölelte a nehéz, sötét, simára csiszolt deszkakerítés. S mintegy eldöntve e kínos vágycsatát a kert tövében növő borostyán sötétzöld mámorban kéjesen felfelé kúszva, szoros élvezettel fonta át a területet határoló falécek széles oszlopait. Jó volt itt lenni. Az egyik barátnőm bátyjánál. A várostól távolabb, itt valahogy átjárta a tájat valamiféle, a beton közé zárt ember számára kölcsön kapott nyugalom. Zoli két éve vette ezt a nem túl nagy, de annál szebben beültetett kerttel körülvett házat. Csak ácsorogtam az egyik eperfa alatt mélyen belélegezve az üde levegőt, s figyeltem, ahogyan a kerti partit lassan beárnyékolják a felé gyűlt, hívatlan, nem tágító szürke felhők. – Axel. – Tessék? – Alex vagyok. De a barátaimnak csak Axel – mondta hozzám lépve, s rám mosolygott. Vonzó mosolya volt. Csábító és meleg. Na igen. Olyan, amivel gondolom már legalább ezer nőt elcsábított. Mondjuk úgy hetente hármat-négyet. Figyelmeztettem magam azonnal. Mert nem is tudom, de ahogy néztem a rövidre nyírt, sötét, haját, megfejthetetlen tekintetét, lezser tartását, valahogy megrohantak az előítéleteim. És egyébként is a héten megint felbukkant túl sok „gyere bébi, próbáljuk ki egymást” pasi hatására még tombolt bennem a harag a férfiakkal szemben. – Liza. A barátaimnak Lizi, vagyis nem neked – mondtam, S tovább is álltam volna, de a szavai megállítottak. – Huhuhu, de harapós valaki! De tőled szívesen elviselném – nevetett fel, s rám kacsintott. – Annyira felháborodtam, hogy csak hápogtam, ő meg élvezte. Nézte a döbbent, duzzogó arcom, s tovább mosolygott. Hát így találkoztunk. Több mint fél évvel ezelőtt, azon a végül eső elmosta kerti partin. Zoli egyik jó barátja volt. Egy hete költözött haza Bécsből, hogy egy itthoni cégnél folytassa mérnök-üzletkötő munkáját. Dolgoztál már valamin annyit, hogy miután elkészültél, megfogadtad, erre mindennél jobban vigyázni fogsz? Így voltam én önmagammal. Amikor Péter 15 hónapja elhagyott, csak kuporogtam az ágyamon kezeimmel átkulcsolva a térdeimet, s imádkoztam, hogy éljem túl. Minden nappal csata volt, és minden éjszaka megváltó tudatlanság. Csak vegetáltam, de a hónapok Istennek hála teltek. Szilánkokból rakosgattam össze a szívemet. S közben egy pillanatra sem reméltem, hogy megtalálom azt a békét és nyugalmat, ami hét hónap után útja átjárta a lelkemet. Édes volt. Csodálatos érzés. Szinte émelyítő. Szomjaztam már rá kétségbeesetten keserves hónapok óta. Végül megtaláltam. S őrizni akartam. Védeni mindennel szemben akár egy amazon. Mert így volt jó végre újra élni. A partihoz két hétre Katáék sátorozni hívtak. Hatan mentünk: Kata, Zoli, egy ismerős pár, Alex és én. Egy hétvége volt csupán egy tóparti kempingben. Jól éreztük magunkat. Főzőcskéztünk, beszélgettünk, tábortüzet gyújtottunk. – Szabad? – az első estén a halkan pattogó tűz mellett ültem egy korhadó, kidőlt, mohás fatörzsön, mikor óvatosan, a választ meg sem várva mellém ült. – Sajnálom. – mondta. – Hogy? – kérdeztem tőle rosszallóan szembefordulva vele. – Azt hiszem, nagyon rosszul indítottam – mondta, s bűnbánó, fanyar mosolyra húzta a száját. – Mármint a múltkor, amikor találkoztunk. Nem akartalak feldühíteni – folytatta, mert semmit se feleltem. – Nem érdekes – szólaltam meg végül. – Felejtsük el! – Ez azt jelenti, hogy a jövő héten esetleg eljönnél velem valahová, mondjuk beülni egy italra? – kérdezte, tekintetét az enyémbe fúrva. – Nem, ez azt jelenti, hogy felejtsük el, és hagyjuk egymást békén! – néztem rá mereven, idegesen hátrasimítva egy arcomba lógó, hosszú fekete tincset.

A hétvége további részében nemigen beszélgettünk, de láttam, hogy számtalanszor végigfuttatja, rajtam felejti a tekintetét. És valahányszor csak mégis egymáshoz szóltunk, egy alkalmat sem hagyott ki, hogy ne cukkoljon valamivel. Vasárnap estére már torkig voltam vele. Azzal, hogy kötekedő, találó, pikáns megjegyzéseivel folyton belém fagyasztotta a szót, azzal, hogy bár világosan értésére adtam, hogy ellenszenves, folyton megjelent a közelemben, és legfőképp azzal, hogy számtalanszor azon kaptam magam, hogy végigfuttatom a szemem a világos farmerbe öltöztetett fenekén? A hétvégét követő harmadik napon hívott fel először. Zoli megadta neki a számom. Hurrá. Nyomta a blablát, hogy mennyire megtetszettem neki, sőt, hogy tudja, nem hiszek neki, de szerelmes belém, és hogy nagyon szeretne találkozni, én meg elküldtem. Arra kért, azért gondoljam meg. Megnyugtattam, nem fogom. Három hét telt el. Sajnos hallottam felőle, mert hetente legalább két-három sms- t írt. Tudakolta hogy vagyok, mi van velem, nem gondoltam- e meg magam. Nem válaszoltam neki semmit. Minek. A két, idegen nőkkel való szex között megírt üzeneteire? Két hónap múlva történt, hogy megmentett. Vitorláztunk Zoli, Alex, Kata meg én. Katáéké volt a hajó. Hívtak, én meg miatta nem akartam kihagyni. Ügyetlen voltam, azért mert megcsúsztam, hülye meg azért, mert vitorlázni mentem úgy, hogy nem tudok úszni. Ne misztifikáljuk, hogy a sors rendezte, hogy ő húzott ki. Csak rövidebb volt a reakcióideje, mint Zolinak. Kata pokrócért rohant, ő meg tartott a karjában. Rám tapadt a póló, de nem nézte a mellem. Csak kisimította a hajam az arcomból, dörzsölgette a hátam, s azt súgta, nyugi, minden rendben. Miután kikötöttünk, ő vitt haza. Nem ellenkeztem. Kimerült voltam a korábbi ijedtségtől. Lazán vezettet. Nem markolta meg a kormányt, csupán könnyedén ráfektette a tenyerét. Szexi volt, ahogy csinálta. De még mindig jobban féltem tőle, mint bárkitől, akivel valaha csak találkoztam. – Mi az? – kérdeztem tőle, mert láttam, hogy rám néz, majd elmosolyodik. – Semmi – felelte. – Nézd, sajnálom, hogy undok voltam veled – kezdtem. Úgy éreztem, ennyivel tartozom, ha már egyszer kimentett. – Semmi baj Lizi – bár az első találkozásunkkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ne szólítson így, mit sem törődve vele mindig így hívott. – Ez azt jelenti, hogy nem haragszol rám? – kérdeztem, oldalról figyelve az utcai lámpák megvilágította, határozott vonalú arcát. – Beléd szerettem, és mivel tudom, hogy hozzám tartozol, addig fogok küzdeni, amíg az enyém nem leszel-mondta határozott lágysággal, s közben nem fordította el a fejét az útról. Döbbenten ültem mellette. Szótlanul. Soha, senki korábban még csak hasonlót se mondott nekem. S a legszörnyűbb nem az volt, hogy mélyen felkavartak a szavai, hanem az, hogy valami őrült okból hittem neki. Az ajtóig kísért. Csak állt előttem, és nézte az arcom. – Szóval, ha lehet reménykedni, hogy holnapra nem változol vissza, és marad az a Lizi, aki nem utál annyira, esetleg lenne kedved találkozni velem? – kérdezte. – Talán. Na jó, azt hiszem igen.- feleltem neki, s rámosolyogtam. – Remek. Holnap még felhívlak, hogy mikor, és akkor elmehetnénk… mondjuk úszni-mondta, s a mondat végére elvigyorodott. – Ah- fintorogtam. – Na, jó éjszakát!- köszöntem el tőle. – Jó éjt Lizi! – mondta kedvesen. Meg sem próbált megcsókolni. Hozzám se ért. De olyan gyengédséggel nézte az arcom, hogy megremegtem. Aznap éjjel vele álmodtam Valami csajjal volt. Csókolóztak, én meg elfordultam, mert fájt látni? Másnap este hatra jött értem. Fantasztikusan nézett ki. A halványkék ing ráfeszült a karjára, és megint a farmer.. inkább hagyjuk. Minden félelmem ellenére istenien éreztem magam vele. Csak ültünk egy kis bár sarkában? aztán egyszer csak megfogta a kezem, és felállt. – Gyere. – Hová? – Felkacsintott rám. A bár felső szintjén egy bálteremszerű hely volt, amolyan régimódian kialakítva, kellemes zenével. Nagyon tetszett. A terem szélére vezettet, s táncolni kezdtünk. Nem szólt hozzám, csak mosolygott. Nem csináltunk semmit, csak táncoltunk? És igen, végül otthagytam a táncparketten, mert megijedtem, és mert fogalmam se volt róla, hogy akarom tovább. Némán jött utánam. S én sem szóltam semmit. Össze voltam zavarodva. De hiába is beszéltem volna magamnak akármit, tudtam, boldog vagyok. Végül a lakásom ajtajában szó nélkül homlokon puszilt, majd visszaszállt a kocsijába. Sose vágytam még így valaki csókjára, mint az övére. Soha életemben? Az ördögbe, kaptam a fejemhez két perccel később a nappalim közepén állva. A mobilom. Nála maradt. Egy hívást vártam, nem volt zsebem, s miközben táncoltunk az övébe tette. Kiszaladtam a ház elé, de már nem volt ott. Viszonylag gyorsan vezettem, bár nem sokat bírt a kocsim. De nem akartam, hogy esetleg már az után érjek oda, hogy lefeküdt. Még jó, hogy tudtam, hol lakik. Leparkoltam a kocsit a járda melletti gesztenyefák alatt, és már szálltam volna kifelé? Gyönyörű volt az a nő. Nagyon szép, és feltűnően csinos. Olyan könnyedén lépkedett fel a lakáshoz vezető lépcsősoron, mintha mér ezerszer járt volna itt. Nem csengetett. Nem kellett. Mire felért már nyílt az ajtó. Alex olyan boldog mosollyal húzta magához, hogy azt hittem szétreped a szívem. Aztán az ajtó bezárult, én pedig ott maradtam a sötét kocsiban, egyedül. Az ágyamban feküdtem. Majd széttépett a fájdalom, mégsem sírtam. Mintha a szívem azt remegte volna, nem és nem hiszi el, amit a szemem látott. Csak néztem bénultan a tapétát, és úgy éreztem, magába nyel valamiféle őrült, semmit tudni nem akaró, tovább álmodó esztelenség. Sokkos szívem reményt markoló, vakságra vágyó, bénult világa. Mi van velem? Mi történik velem? Miért nem fogod fel? Hát miért nem hiszed el? Hidd el! Hidd el! Parancsoltam némán. Közben szemeimet elborította a könny, s testemet rázni kezdte a zokogás. ?.Fél óra múlva, miközben át-átfutott testemen valamiféle szűnni nem akaró reszketés megírtam e-mailben Zolinak, hogy kérje el tőle holnap a mobilom. Aztán visszafeküdtem az ágyra, s néztem a sötétséget. Néma volt, hűvös, semmilyen szagú. S miközben éreztem, hogy mint kifárasztott zsákmányt magával húz a keserű bénultság, tudtam, soha, soha még élek, nem akarom őt látni többé? Folytatjuk!