Adela blogja: Hívlak téged, beszélj hozzám!

Éjjel az ágyamban feküdtem álmatlanul. Képtelen voltam felfogni a hirtelenséget, s elfogadni, hogy még csak el sem búcsúzhattam tőle. Úgy sírtam álomba magam, hogy közben azt suttogtam, bárcsak még egyetlen egyszer láthatnám, bárcsak utoljára megölelhetném, bárcsak elköszönhetnék tőle. ?Néhány perc múlva az előszobánkban álltam. Nyílt a bejárati ajtó, s ő bejött rajta. Hozzám lépett, és átölelt. Szorosan tartott a karjai között. Nem mondott semmit, csak ölelt, ahogy kívántam. Az élmény álmomban annyira erős, intenzív és valóságos volt, hogy másnap, mikor felébredtem, bár a hiánya ugyanúgy fájt, nyoma sem volt az érzésnek, hogy búcsú nélkül ment el. A nagymamám lelke meghallgatta a kérésemet, s eljött hozzám azon az éjjelen. Így hittem. S talán ostobaságnak hangzik, mégis, így hiszem, a mai napig. Vallásos vagyok. Hiszek a halál utáni életben. A lélek végtelenségében. Egy világban, ami túlmutat a miénken. De hogy ez a dimenzió mennyire állhat kapcsolatban a miénkkel? Ebbe számomra nehéz belelátni. Hogy akiket szerettünk, csupán békés nyugalomban léteznek valahol? Vagy lehetőségük van rá, hogy hozzánk egész közel vigyázzák lépteinket, figyeljenek ránk, segítsenek minket? A nagyapám halálát apám tudta a legnehezebben elfogadni. Aznap este a konyhánk félhomályában ült, s magába roskadva siratta az apját. Nem álmodott. Nem aludt el. Így meséli. Csak ült ott, s egyszer csak az érezte, be kell hunynia a szemeit. Valamiféle fényes helyen nagyapámat látta, aki felé fordult, s így szólt hozzá: Na, mi van fiam? Mi van veled? Nincsen semmi. Az élet megy tovább, fiam. – szólt hozzá a nagyapám könnyedén, nyugtatón, mosolyogva. Spiritiszták, magukat médiumnak valló emberek, személyek, akik elmondásuk szerint kapcsolatban állnak a szellemvilággal állítják, szeretteink mindig velünk vannak. Az ész persze kételkedhet, sokakban kételkedik ebben. De a szívnek jól esik ezt elhinni, főleg ha nemrég vesztettünk el valakit, aki olyan, de olyan fontos volt. Olvastam egyedül maradt özvegyasszonyokról, akik napjaikat úgy élik, hogy beszélnek az elhunyt férjhez. S sokuk – egymástól függetlenül – azt meséli, nemcsak érzi, hogy a szeretett férfi még mindig vele van, hanem sokszor hallani is véli annak válaszait. Egy barátomnak rendszeresen, szinte természetes tevékenységként mesélik roma ismerősei, hogy tábla és pohár segítségével gyakran beszélgetnek elhunyt rokonaikkal. Pénzt is csinálnak belőle. Idegeneknek is kínálják-e misztikumot, de saját útkeresésük érdekében is gyakran hívják az elhunyt lelkeket. Vajon mindez valós? Ha a halottaink velünk is vannak, igaz lenne, hogy nemcsak hogy vigyáznak ránk, hanem még kapcsolatba is léphetünk velük? Kissé félelmetes számomra, ha belegondolok, bármilyen nehéz döntés elé kerülünk, tanácsot kérhetnénk egy olyan szerettünktől, akinek már nincsenek időkorlátai. Akinek múlt, jelen s jövő egyetlen folytonos línea. S aki rátekintve e vonalra megsúghatná, vagy leírhatná nekünk, merre tovább. Nemrég olvastam egy cikket egy médiumról. Állítólag egy nagy fehér lap, s egy háromlábú (ebből az egyik egy picike ceruza) kisszék segítségével beszélget a holtakkal. Elmész hozzá, ő megteremti a kapcsolatot, nem ér a székhez csupán te, s kérdezhetsz attól, akit hívtál. Nem tudom? Valamilyen mértékben szkeptikus vagyok. De bejelentkeztem hozzá. Hajt a kíváncsiság. Nem akarom hagyni, becsapni magam, sem általa, sem a saját tudatom által. Mert ugye tudósok vizsgálták már ezt a jelenséget: vajon nem a tudatalatti akarata mozgatja-e ilyenkor a kéz alatt lévő tárgyat. Ígérem nektek, koncentrálni fogok rá, hogy ne így legyen. S jövő héten beszámolok nektek a találkozásról. Arról, mi történt, történt-e valami, miután kimondtam: hívlak téged, beszélj hozzám. Adela