Atlantisz, az elsüllyedt birodalom

Poszeidón fiai

Platón görög filozófus szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, és Héraklész oszlopain (Gibraltári-szoros) túl feküdt. A fejlett civilizációval rendelkező hatalmas királyság azonban mohó és agresszív birodalommá vált, ezért az istenek parancsára elöntötte a tenger. Platón a történetet közvetetten Szolóntól ismerte, aki i. e. 560-ban tett egyiptomi utazásakor Szaisz város papjaitól, és régi feljegyzésekből szerzett tudomást a 9000 évvel korábban történt hanyatlásról. A forrás szerint a sziget hirtelen pusztult el: „?egy súlyos nap és éjjel (?) a tengerbe merülve eltűnt.” Platón Timaiosz és Kritiasz című műveiben leírja, hogy Atlantisz gazdag és virágzó föld volt, amelyet egy isteni dinasztia uralt: Poszeidón tengeristen fiai népesítették be (nevét a legidősebb fiúról, Atlaszról kapta). A királyi palota egy kör alakú szigeten helyezkedett el, amelyet két nagyobb, gyűrűt formázó sziget vett körül, az egyes szigeteket pedig három vízöv választotta el egymástól, illetve a szárazföldtől. Így a város térképe egy öt körből álló céltáblára emlékeztetett, közepén a palotával és Poszeidón templomával.

Természeti katasztrófa

A birodalom bukását magyarázó sokféle teória közül napjainkban az tűnik legvalószínűbbnek, hogy egy legalább tíz kilométer átmérőjű meteor vagy kisbolygó becsapódása döntötte romba a virágzó kultúrát. Ez megfelelhet a mítoszok által megőrzött legendának, az égből lesújtó isteni harag szimbólumának is. A feltételezések szerint egy jókora meteor ütközött bolygónknak, és Atlantisz pusztulásán kívül ennek következménye lett a mágneses sarkok eltolódása, a Golf-áramlat irányváltoztatása, és a jégtakarók elolvadása is. Egy ilyen ütközés hatására, egyes számítások szerint 5000 méteres árhullám keletkezhetett, amely akár többször is körbeszáguldhatott az egész földtekén, csak a legmagasabb hegycsúcsokat kímélve. Valószínű, hogy ez az esemény ihlette a világ összes vízözön-legendáját is. A sumér eposzokban vízözön előtti városokról esik szó, az amerikai kontinens indián törzseinek mindegyikében tükröződik a katasztrófa emléke, babiloni, azték, indiai, burmai, kínai, óceániai mítoszokban is szólnak árvízről, vízözönről, és a bibliai özönvíz is erre az eseményre utalhat.  Egyes népek időszámítása is azt sugallja, hogy egy kritikus ponttól kezdték mérni az új világidőt. Az ősi indiai naptár kezdőpontja Kr.e. 11 652, a majáké pedig Kr.e. 11 653. Geológiai, őslénytani kutatások is arra engednek következtetni, hogy szó szerint egyik napról a másikra következtek be kataklizmák a Földön a szóban forgó időszakban. Világméretű áradás söpört végig a bolygón, és a klíma is megváltozott.

Az Atlanti-óceán hullámsírja

A kutatók szerint a legvalószínűbb, hogy az Atlanti-óceán nyelte el a földrészt, amely valaha a Kanári-szigetek környékén volt. Az óceán aljzatát több expedíció is vizsgálta, és francia tudósok 3000 méter mélységből olyan lávaszerű bazaltos kőzeteket hoztak a felszínre, amelyek egyértelműen a szabad levegőn szilárdultak meg 10-14.000 évvel ezelőtt. Nem elég, hogy az Atlanti-óceán és Atlantisz elnevezése lényegében ugyanaz, ha megnézzük az óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, a mélység földrajzi neveit olvasgatva is érdekes felfedezéseket tehetünk. A Kanári-szigetektől mintegy ezer km-re nyugatra található a Nagy-Meteor-táblahegy, és nem messze tőle a még egyértelműbb név: Atlantisz-fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnének ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha nem meteor pusztította el, akkor miféle bizarr ötlet sugallhatta a névadást a „nagy” meteorról megemlékezve?

Meteor-becsapódás és vulkánkitörés

Portugália partvonala mellett egy kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe: egy sáncfalakkal körülvett, közel hatezer méteres mélység. Úgy tűnik, itt egy kráterrel állunk szemben, amely kétféleképpen keletkezhetett. Vagy egy tíz kilométeres átmérőt is meghaladó kisbolygó becsapódása, vagy egy iszonyatos erejű vulkáni robbanás hozta létre. Az sem kizárt, hogy mindkét tényező közreműködött. A becsapódás épp egy törésvonal mentén történt, az ilyen helyeken pedig jelentős vulkanikus tevékenység zajlik. A becsapódás erejét tehát megsokszorozhatták az azt követő vulkáni kitörések. Az ütközés olyan rettentő nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta. Ez azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hőmérsékletű földköpeny közvetlenül érintkezhetett a tengervízzel. A katasztrófa helyén több száz, de lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a másodperc töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a környező törésvonalak mentén szinte azonnal erőteljes vulkanikus tevékenység kezdődött. Mindez azonban még nem volt elég: a becsapódás térségében megszűnt a légkör. Amikor egy kisbolygó vagy meteor beleütközik valamely légkörrel rendelkező bolygóba, a robbanáskor keletkező forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környező légkört. Az átmenetileg megszűnt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai akadálytalanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élőlények megjelenéséhez, amire a csontleletek egyértelműen utalnak is.

Mindent elsöprő szökőár

A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hőmérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és a víz valószínűleg még napokig Atlantisz helye felé áramlott. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, a vulkánok egymás után robbantak fel a magmakamráikba beszivárgó víz miatt. A fő magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, amely a mai napig megfigyelhető Portugália partjainál. A víz félelmetes magasságokba tornyosult fel, majd teljes erejéből nekilendült, és több kilométer magas szökőár söpört végig a Földön. A pusztítás erejére utal, hogy több kilométeres tengerszint feletti magasságban fekvő barlangok mélyén egy métert meghaladó vastagságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek vannak. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle maradványt nem rejtenek. Atlantisz szigetei egymás után merültek el a hullámsírba, csak néhány kisebb szigetcsoport maradt a víz felett: az Azori-szigetek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegycsúcs. Atlantisz földjének nagy része felett ma 3 km mély óceán hullámzik. Van még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy kisebb kontinensnyi szárazföld terült el. Tudjuk, hogy a kontinensek „gyökerekkel” rendelkeznek, belsőbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felé eső széleiken. Ilyen képződmény – a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint – Atlantisz feltételezett helyén is létezik! A kontinensek gyökerei a Föld belső magjára is hatást gyakorolnak, márpedig az Atlanti-óceán középső térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el? Nemrég egy angol repülőgép-tervező mérnök azt állította, hogy a Google Earth új, víz alatti keresőjével Afrika nyugati partjainál, a Kanári-szigetektől ezer kilométerre nyugatra megtalálta az elsüllyedt Atlantiszt, amely mintegy öt kilométer mélyen fekszik. A Google ugyan cáfolta a hírt, miszerint a mérnök az elsüllyedt birodalmat találta volna meg, ám a kérdéses terület feltűnően egybevág azzal a hellyel, amelyről fentebb szó volt, és amelyet Platón is megjelöl Atlantiszról írt művében.