A sztoikusok tanítása évszázadok óta segíti az embereket abban, hogy megőrizzék belső békéjüket. Tudja meg, kik voltak ők, és mit üzennek ma a lélek nyugalmáról.
A modern világban, ahol a figyelem szétszórt, a külső elvárások nyomasztóak, és az emberek egyre inkább elveszítik belső egyensúlyukat, különösen nagy szükség van olyan megfigyelésekre, amelyek időtállóak, gyakorlatiasak, és az emberi lélek mély rétegeit szólítják meg. Ilyen irányzat a sztoicizmus, amely nemcsak filozófiai iskola, hanem egy olyan életmód és gondolkodásmód, amely évszázadokon keresztül emberek millióinak adott útmutatást – a viharos történelmi korszakoktól a belső, személyes válságokig.
Kik voltak a sztoikusok?
A sztoicizmus az i.e. 3. században alakult ki Görögországban, alapítója Zénón volt, akit élete fordulópontja – egy hajótörés – késztetett arra, hogy a felszíni dolgok helyett a belső értékekhez forduljon. A filozófia neve onnan származik, hogy Zénón Athénban, a „Stoa Poikilé” nevű árkádos csarnokban kezdett tanítani. A sztoicizmus a Római Birodalom idején élte fénykorát, és követői közé tartoztak jelentős gondolkodók és politikai vezetők is.
Mit tudtak a sztoikusok a lélekről és a nyugalomról?
A sztoikus tanítás lényege, hogy a világ dolgai két csoportra oszthatók: vannak dolgok, amiket igenis tudunk irányítani – például a saját reakcióinkat, gondolatainkat, döntéseinket, és vannak olyanok, amiket nem tudunk befolyásolni (időjárás, más emberek véleménye, múlt eseményei). A boldog élet kulcsa az, hogy csak azzal foglalkozzunk, amin változtatni tudunk, és nyugalommal fogadjuk azt, amin nem.
Ez az egyszerű, de mély alapelv ma is megállja a helyét, ezen gondolatokat osztja a pszichológia és a mindfulness irányzat is.
A sztoikusok 5 kulcsa a lelki békéhez
1. A dolgok önmagukban sem jók, sem rosszak – csak az ítéletünk teszi azzá.
A külső események önmagukban közömbösek. Egy elveszített munka, egy betegség, egy csalódás nem „rossz” – csak akkor válik azzá, ha mi így értékeljük. Ez azt jelenti, hogy a szenvedés nem az eseményből, hanem az értelmezésünkből fakad. Ha megtanuljuk uralni az értelmezéseinket, szabaddá válunk.
2. Az erény az egyetlen igazi jó.
Az igazi érték nem a vagyon, a hírnév vagy a hatalom volt, hanem a belső jellem: a bölcsesség, mértékletesség, bátorság és igazságosság. Ezek az úgynevezett „kardinális erények”, amelyek szerinte nem vehetők el tőlünk, és egyedül ezek adhatnak valódi boldogságot.
3. A szenvedés és a halál nem ellenség, hanem tanító.
A lelki békében élők nem félnek a szenvedéstől és a haláltól – hiszen ezek az élet természetes részei. Inkább arra ösztönöznek, hogy emlékezzünk meg róluk gyakran, mert csak így tudjuk valóban értékelni az életet. A szenvedést sem tagadni vagy kerülni kell – hanem lehetőségnek kell látni a jellemformálásra.
4. A belső függetlenség a legnagyobb szabadság.
A sztoikus ember nem azonosul a külső címkékkel. Lehet szegény vagy gazdag, ismert vagy ismeretlen – de a lelkiállapota nem ettől függ. Belső szabadságot él meg, amit „apatheia”-nak nevezünk, de ez nem közönyt jelent, hanem a külső zavaroktól való szabadságot.
5. A világ rendje bölcs és célszerű – bízz benne.
Az univerzum nem véletlenszerű káosz, hanem egy magasabb rend szerint működik. A kozmikus értelem (logosz) az, amely áthatja a természetet és az emberi lelket is. Ha a világot ellenségnek látjuk, szenvedünk, ha partnernek, akkor békénk lesz.
Ennek a leírására alakult ki „sztoikus nyugalom” szókapcsolat, ami egy különleges lelkiállapot, amelyet a sztoikusok évszázadokon át kerestek és gyakoroltak is. Ez nem közömbösséget, érzelemmentességet és passzivitást jelent, hanem mély belső egyensúlyt, amely akkor is megmarad, amikor a külvilágban zűrzavar, bizonytalanság vagy fájdalom van. Ez a fajta nyugalom nem születési adottság, hanem tudatos életgyakorlat eredménye – és bárki elérheti, aki hajlandó tanulni és dolgozni rajta.
Ezek is érdekelhetnek