Miért félnek a gyerekek a sötétségtől?

Az újszülött félelmek nélkül, maximális bizalommal születik a világra, szülei kezébe adva sorsát, életét. Természetesen maga a születés hatalmas stressz, az életéért való küzdelem, amelyre senki sem tud az anyaméhben felkészülni, így aztán nincs is mitől előre félni.

Vajon Anya visszajön valaha?

A sötétségtől való félelem (egyes) szakemberek szerint a szeparációs félelemre vezethető vissza, amely a babák egy éves kora körül jelentkezik. Egy éves korig ugyanis a baba figyel minket, és biztonságban érzi magát. Pontosan tudja, kire számíthat, ha éhes, ha álmos, ha fáradt vagy fáj valamilye. Születése pillanatától kezdve ismeri az édesanyja, édesapja hangját, külsejét, illatát. A szeparációs félelem egyfajta hipotézis, amely a kicsi fejében fordul meg minden olyan alkalommal, amikor „eltűnünk” előle. Ő ugyanis nem tudja, hogy amikor kiszaladunk a szemetes zacskóval a kukáig, valójában hova megyünk? Mennyi időre megyünk? Vajon mi van a bejárati ajtó mögött? Van egyáltalán mögötte valami? Visszajön Anya onnan valaha is? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kezdik el gyötörni a babát, akinek idő kell ahhoz, hogy megtanulja, van kint és bent. Ha anya vagy apa kimegy a szobából/házból, hamarosan visszajön. A „hamarosan” persze számukra még megfoghatatlan, s így ijesztő. Csak a gyakori példa segíthet nekik abban, hogy még az iskolaévek, és az aktív beszéd előtt megértsék azt, hogy anya és apa mindig visszajönnek, csak kicsit várni kell. A szeparációs félelem szakaszán minden baba átesik – kinek hosszabb, kinek rövid ideig tart ez az időszak. Az azonban valószínűsíthető, hogy azok a babák, akinek a szülei nem segítettek minél gyorsabban áthidalni ezt a problémát és megtanítani a gyermeküknek azt, hogy nincs mitől félniük, ha épp nincsenek szoros testközelben, a szeparációs félelem tovább tarthat, esetleg tovább fejlődhet. A gyerekek ugyanis nem csupán a szüleik „elvesztésétől”, hiányától, távollététől, és a sötéttől félnek. A sötéthez kapcsolódóan problémát okozhatnak a különféle természeti jelenségek (mennydörgés, viharok, villámok), állatok (kutya, pókok, kígyók), és idősebb korban a halál megértése és elfogadása.

Kislámpa, mese, énekszó

A kicsik félelmét mindig komolyan kell venni. Egy kisbabát és kisgyermeket nem lehet túlszeretni és eleget kényeztetni. Bármit is írnak a szakkönyvek, az anyáknak a szívükre kell hallgatniuk: ha a pici esténként fél a sötétben, kis, tompa fényű lámpát kell az ágya közelébe tenni, mesélni, énekelni neki, amíg álomba szenderül. Napközben, ha nagyszülőkre bízzuk, sosem szabad észrevétlenül kisurranni a lakásból. Mindig „meg kell beszélni” a picivel, hogy bevásárolni / dolgozni megyünk, és nemsokára (ebédre, vacsorára) újra itthon leszünk, és megyünk fürdeni, aludni. A tudatosan nevelt gyerekek 3-4 éves korukra megszabadulnak a szeparációs félelem okozta szorongástól, és megtanulják, hogy számíthatnak a szülők szavára, és biztonságban érezhetik magukat a nagyival vagy az unokatesókkal is.

Morgó kutyák, sistergő villámok

Az óvodás korban jelentkező, természeti csapásoktól, állatoktól, képzeletbeli szörnyektől való félelmet épp oly komolyan kell vennünk, mint a sötétségtől való félelmet, hiszen jelentős mértékben befolyásolhatja gyermekünk fejlődését. Célszerű a kicsiknek idejekorán elmagyarázni, hogy a kutyus is félelmében ugat, és hogyan viselkedjünk a jelenlétében. Elmondhatjuk, hogy a pók és a többi kis állat veszélytelen, és még ha nem is mind szépek, nem kell tőlük félni. A mennydörgés pedig csak a hideg és a meleg felhők találkozása, amit, ha ismerünk, még szépnek is találhatunk a cikázó villámok fényjátéka és a házat friss levegővel megtöltő esőzések mellett. A sötétségtől való félelem általában a haláltól való félelemben folytatódik. A gyerekeknek csak homályos elképzeléseik vannak a halálról, és éppen ezért még ijesztőbben élik meg, mint életükben bármit. A legtöbb gyerek úgy gondolja, hogy a halott embernek a föld alatt, a sötétben, mozdulatlanul kell lennie. Számukra még (már) nem egyértelmű, hogy a test-lélek-szellem egysége életünk során együtt létezik, majd a halállal mindez szétválik. A vallás, a hit segíthet a kicsik megnyugtatásában, hiszen ahol megjelenik a Fény, ott eltűnik az Árnyék. Meséljünk nekik a Mennyek országáról, az angyalokról és a születésről. Fontos megtanítanunk nekik, hogy az életük a legdrágább kincs a világon, amire a legjobban kell vigyázniuk, de azt is, hogy aki eltávozik tőlünk (dédnagyszülők, idős rokonok), azok nem örökre mennek el, s az égben, a csillagok és a kövér bárányfelhők között kell keresnünk őket – amíg nem találkozunk személyesen…