Angyal a kapualjban

Megpróbálta kinyitni, hogy kinézhessen, de éppen csak résnyire nyitotta, a szél máris nekifeszült, hogy bedöntse, és rémisztően süvített. Klára néni becsukta, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta, és hálát adott az égnek, hogy nem lökte fel a vihar az ablaktáblával együtt. Egy kis időre lehiggadt, elhatározta, hogy teát főz magának, kicsoszogott hát a konyhába, feltette a vizet főni. De nem nyughatott mégse. Folyton csak az öreg járt az eszében, az Ernő, aki ott lakott a két ház találkozásánál a sarkon, egy kapualjnak sem nevezhető beugróban. Hogy mi lehet az öreggel ebben a hószakadásban. Csak erre tudott gondolni. Hogy miért is nevezte öregnek magában Klára néni Ernőt, azt maga se tudta pontosan, és el is mosolyodott mindig, amikor eszébe jutott, hisz Ernő legalább húsz évvel fiatalabb lehetett nála. Klára néni nemrég töltötte be a hetvennégyet, Ernő meg! Nahát, a legszebb férfikorban van, még ötvenöt sincs. Csak az a mindig piszkos pufajka, az a sok ezüst borosta az arcán, a beesett, szomorú szemei, azok öregítik annyira. És mivel Klára néni a szíve mélyén még mindig harmincnak érezte magát, hozzá képest igen is öregnek számított az Ernő. De mi lesz vele ebben a hóviharban. Klára néni lekapta a teavizet a tűzhelyről, és ment a kabátjáért. Lemegy, megkeresi az Ernőt, lesz, ami lesz. Mert érző ember nem nézheti tétlenül, ha a másik segítségre szorul, még ha hajléktalan is az illető. A kalapját el is felejtette, olyan gyorsan kapta össze magát. A kabátot be se gombolta, csak összefogta elöl, a cipőjén nem kötötte be rendesen a fűzőt. Sietett. Hatóra is elmúlt, korom sötét van, nehogy késő legyen. Azonnal a két ház közti beugróhoz vette az irányt. Ernő minden holmija ott volt szépen egymásra pakolva, ahogy mindig hagyni szokta, ha elmegy. A környéken lakók jól tudták, hogy azok ott Ernő dolgai, nem is bántották, megtűrték öt, elfogadták, hogy néha kéreget, olyankor csurrantottak is neki pár forintot. És ami a lényeg, soha senki nem nyúlt volna a dolgaihoz. Tiszteletben tartották, hogy az az ő helye, mintha bérelte volna, mint valami lakást. – Ernőkém – kiabált Klára néni, és még szorosabbra húzta magán a kabátot. Nem látott semmit, olyan erősen fújta arcába a havat a szél. Azt viszont észrevette, hogy a szél irány épp Ernő matracára keveri a jeges vizet, a kupaca tetején már vagy húsz centi hó állt. – Ernőkém! Klára néni és megpaskolta a rongyrakást. Arra gondolt, Ernő talán úgy bekucorodott alá, hogy ki se látszik. De nem jött válasz, és akárhogy nézte is, Klára néni semmi nyomot nem talált, ami arra utalt volna, hogy Ernő a kupac alatt van. Akkor hol lehet, rémült meg a néni. Ide-oda tipegett, nem tudta merre induljon, hiányzott a fejéről a jó meleg kalap, a fülét már nem is érezte a fagytól, a homloka tüzelt, az arca csípett, rettenetesen fázott. Sietősre fogta, meglódult előre, gondolta, ha szaporábban szedi a lábát, felmelegszik, és Ernőt is hamarabb megtalálja. – Addig fel nem megyek, míg meg nem lelem azt a szerencsétlent – morgott magában. Aztán meg is dorgálta magát: – Klára, szedd össze magad, segítened kell. És ment, ment,dacolva hóval és széllel, hogy megtalálja Ernőt és a segítségére legyen.Arra gondolt, ha megtalálja, meghívja magához egy teára. Hogy Ernő leveszi majd a sok pulóvert, dzsekit és kabátot, a sáljaiból is kitekeredik egy időre, és felveszi a Jóska köntösét. Jó meleg köntöse volt szegény Jóskának, Isten nyugosztalja, flanelból volt. Minek az már neki, elaludt a negyvenötödik házassági évfordulójuk délutánján, és többé fel sem ébredt. Itt van még a papucsa is, flanel az is, szép kockás, illik a köntöshöz. Na már most, ha köntösbe és papucsba bújik az Ernő, nyugodtan bejöhet majd a szobába is, miért ne jöhetne. Leül majd  a szebbik fotelba, ahová Jóska szokott, és Klára néni teát főz neki. Hoz majd abból a finom diós süteményből is, amelyiknek mindenki elkéri a receptjét, aki megkóstolja. És ahogy majd így falatozgatnak, teázgatnak, megjön majd a megoldás is, hogy miként lehetne megmenteni az Ernőt. Hogy hová lehetne elszállásolni, honnan lehetne munkát szerezni neki. Mert a nagy gondolatokhoz bizony finom étel és ital kell, ez volt Klára néni ars poeticája.  Igen ám, de sehol sem volt az Ernő. Az ember arra gondolna, hogy egy barátjával csatangol, talán bemenekültek egy kocsmába, és vígan borozgatnak, míg Klára néni lélekszakadva keresi. De az nem lehet, mert annyit lehetett tudni az Ernőről, hogy se barátja, se rokona, se ivócimborája. Nincs akivel kocsmázni menjen, ráadásul az alkoholt se bírja azóta, amióta egyszer ki kellett mosni a gyomrát. Hát akkor meg hol lehet. Klára néni azon kapta magát, hogy bár még mindig szakad, a szél is fúj, mégse fázik már. A lába könnyű lett, szinte száll vele, igaz, nem igen tudni merre, mert a hófüggöny miatt az orráig se lát az ember. Aztán meg jött az a fura lejtő, nem is lejtő, hanem valami érdekes üres tér, talán szakadék. De nem. Ha szakadék lenne, félelmetes lenne, ez pedig nem az. Szép fehér és puha, mint a damaszt ágynemű otthon, amit még az édesanyjától kapott stafírungba a Klára néni. És meleg. Igen, meleg. Olyan jó meleg, hogy jólesik elnyújtózni benne, lehunyni a szemét. Csak a lába ne hasogatna annyira. De így már jó, csak egy kicsit kellett megmoccanni, és már nem fáj semmi, szabad pihenni egy kicsit, hallgatni a hó neszét, aztán majd kicsit később erőre kap megint és megkeresi az Ernőt. Egy kicsit később. Most pihen még, alszik az édes, puha, gyönyörű hópaplanban, álmodik. A baleseti sebészet hideg fényű folyosóján borostás, megtört arcú férfi várakozik. Kérges, vörös kezében a sapkáját gyűrögeti, minden ajtócsapódásra feláll, hiába. Sok idő telik el, már hajnalodik, mire végre újra előkerül az a fiatal doktornő. Megy Ernő felé, kicsit, mintha mosolyogna. – Túl van a nehezén a néni – mondja. – A combcsont kifordult a csípőből, letörött egy porc is, meg kellett műteni. Ernő bólint, még mindig a sapkáját morzsolgatja. – Hogy történt? – kérdezi a doktornő. – Maga ott volt? – Nem. Én már a hóban találtam. Ott feküdt, mint egy halott fecske – morogja a férfi. – Fogalmam sincs, mit kereshetett a viharban. A közeli házban lakik, látásból ismerem, minden nap összefutunk a lépcsőház előtt. – Egy házban laknak? – kérdezi a doktornő. Ernő zavarba jön, a földre bámul. – Úgy is lehet mondani. – Úgy is? Miért még hogy? Most mérte először igazán végig a férfit. Koszos pufajkáját, vastag, kitömött nejlonzacskóját, borostás, gyűrött arcát. – Értem már – mondta halkan. – Maga hajléktalan. És maga hívta a mentőt?  De hogyan? Fülkéből? – Van énnekem mobilom – mondta Ernő, és elő is kapta nyomban, hogy megmutassa. – Jó márka, tessék nézni. Óriásplakáton is reklámozzák. A doktornő elmosolyodott. – Maga egy angyal, tudta?  Ha maga nincs, ez a néni megfagy. Tíz perc múlva már hiába hívták volna a mentőt. Folytatjuk „angyalos” történeteinket.