Ha kisüt a nap

Márk pedig nyel. Nem szól egy szót sem, mert ő is belátja, hogy Heninek most szüksége van arra, hogy valaki egy kicsit anyáskodjon felette, de látom rajta, hogy nem így képzelte el szerelmünk első heteit. Bár beadták a válókeresetet, még közös lakásban élnek a feleségével, így nála nem találkozhatunk. Kézenfekvő lett volna, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok, hozzám költözik, de Heni beelőzte. Kicsit bosszant, hogy mindig történik valami, ami megakadályozza a felhőtlen boldogságot, ugyanakkor olyan boldog vagyok, hogy szeretnek és szerethetek, ráadásul segíthetek valakin, akinek égető szüksége van rá. Az egész nap úgy telik a kávézóban, mintha egy katlanban volnék. Márk szeme éget, nincs olyan pillanat, amikor ne nézne rám. Csupa szomorú vágyakozás az arca, mintha azt mondaná, ha nem leszel azonnal az enyém, megőrülök. Tegnap kora délután félrehívott, és a fülembe súgta, mi lenne, ha lelépnénk. Nagyon várom én is azt a percet, amikor átölel végre, és az övé lehetek, de akkor és ott szörnyen zavarba jöttem. Még a lábam is remegett. Bólintottam. És a következő másodpercben pedig úgy megbotlottam, hogy kirepült a tálca a kezemből. Négy pohár, két tányér, és két kávéscsésze bánta. Nem egyszerre léptünk le, nem akartuk, hogy olyan nyilvánvaló legyen a lányok előtt. Márk egyszer csak felkapta a kabátját, és visszaszólt, hogy majd jön. Én pedig rá tíz percre odasündörögtem a csajokhoz, és szabályosan elkunyeráltam magam néhány órácskára, amíg nincs itt a főnök. Azt hazudtam, kinéztem egy farmert, és muszáj megvennem. Persze, menj csak, mondták, de borzasztóan kínos volt. Biztos vagyok benne, hogy látták rajtam, hogy nem mondok igazat. Zsuzsi is, Heni is tudja, hogy bontakozik köztünk valami, persze, hogy kitalálják, hogy nem véletlenül tűnünk el így kettecskén. Az utcára kilépve aztán teljesen tanácstalan lettem. Márk nem volt sehol. De hiszen nem is beszéltünk meg semmit. Hová tűnt? Hol találkozunk? Aztán végre észbe kaptam. Hát hol találkozhatnánk? Nyilván nálam! Heni a kávézóban maradt, üres a lakás. Legalább két kilométert tettem meg behúzott kézifékkel. Index helyett az ablaktörlőt kapcsoltam be, pedig szikrázóan sütött a nap. Kétszer is rám dudáltak, és fogalmam sincs, hogy miért. Arra gondoltam, hogy ha most nincsenek velem az őrangyalaim, tuti, hogy karambolozok. Szélsebesen jártak a gondolataim. Jó ég, szeretkezni fogok a szerelmemmel. Életünkben először. Bár reggel fürödtem, jó volna előtte még gyorsan lezuhanyozni. És egy szebb melltartót felvenni. Szent Habakkuk, mikor gyantáztattam a lábam? És ágyneműt mikor húztam utoljára? Mi lesz, ha kiábrándul belőlem? Mi lesz, ha nem is tetszem neki? Ha nem vagyok elég jó? Addig-addig marcangoltam magam, míg végül sírni szerettem volna. Még az is megfordult a fejemben, hogy megfordulok, és visszamegyek a kávézóba. Márknak majd azt mondom, nem értettem pontosan, mit akar. De ekkor meg szörnyen dühös lettem magamra. Nem lehetek ennyire gyerek! Nincs visszaút, Bora, sziszegtem, és lefékeztem a házunk előtt. Naná, hogy nem volt parkolóhely. Lopva körülnéztem, Márk kocsiját kerestem. Nem volt sehol. Vagyis nincs is itt. Talán tényleg félreértés volt az egész. Úgy izzadt a tenyerem, hogy alig tudtam elforgatni a kormányt. Végre leparkoltam, és megindultam a lépcsőn. Lopakodva mentem, ma sem értem, miért. Mintha bűnt terveznék. Mintha tilosban járnék. A lakásban eszement módon rámolni kezdtem. Nekiestem az ágyneműnek, bár semmi baja nem volt. Aztán a fürdőszobába rohantam, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Aztán eszembe jutott, hogy ha a zuhany alatt állok, nem tudok ajtót nyitni Márknak. Sőt, meg se hallom, ha csenget. Még azt hiszi, nem akarom beengedni. Mégis bementem a fürdőbe, és fésülködni kezdtem. A hajam, ami reggel még egész tűrhető volt, mostanra úgy nézett ki, mintha hetek óta nem mostam volna meg. Az orromon egy pattanás kezdett előbújni, a fogam sárga. Tiszta erőből sikálni kezdtem a fogamat, aztán megpróbáltam kisminkelni a szemem. Akárhányszor estem neki, mindig elmaszatolódott. Végül már úgy néztem ki, mint egy rossz dizőz hagymapucolás után. Feladtam. Lemostam a sminket, és lehuppantam a konyhában. Már negyven perce hazaértem akkor, és Márk még mindig sehol. Mi van, ha tényleg el kellett rohannia valahová, és nem úgy értette, hogy menjek utána? Talán csak felmerült benne egy ötlet, hogy esetleg leléphetnénk, aztán megszólalt a telefonja, valaki elhívta, valami sokkal fontos ügyben, és a találkozónkat már rég el is felejtette. Talán vissza is ment a kávézóba, és most nem érti, hová tűntem. Amilyen okos, nyilván kitalálja. Rájön, hogy azt hittem, hozzám jön, és most kinevet. Biztos elképzeli, hogy itt várom szívrepesve, miközben ő tejhabot csinál. Borzasztóan éreztem magam. Sírni szerettem volna. Már egy óra is eltelt, és én meg csak gubbasztottam a konyhaszéken. Néha kilestem az ablakon, nem áll-e meg mégis a kocsija a ház előtt. Elhatároztam, hogy még félórát várok, aztán szépen visszamegyek. Fél órát adok magamnak, nem többet. És ekkor eleredtek a könnyeim. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy nincs semmi baj, nem történt tragédia, hiszen ettől még Márk szeret, és az a perc is eljön egyszer, hogy egymáséi leszünk. De mégis, olyan nagy erővel tört rám a csalódott szomorúság, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Végtelenül sajnáltam magam. Ahogy a könnyek elfogytak, készülődni kezdtem. A lányok is furcsállnák, hová tűntem ennyi ideig, ezalatt egy egész ruhatárat be lehet szerezni, nemhogy egy farmert. Tényleg, a farmer! Mit szólnak, ha farmer nélkül megyek vissza? Majd azt mondom, nem állt jól. Nem volt a méretemben. Mindegy. Egykedvűen fordítottam el a kulcsot a zárban, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy a csizmám kopogása felveri az összes lakót. Semmi nem érdekelt. Csak mentem, mentem a legszebb álom romjaiból vissza a valóságba. – Oyan törékenyek és illatosak, mint te. A lépcsőfordulóban egy hatalmas csokor tavaszi virág tolult az arcomba. Tulipán, frézia, nárcisz, jácint, liliom. És a csokor mögött pedig a jól ismert, imádott arc, amint épp a legcsábítóbban vigyorog. Nem tudom, hogy jutottam vissza a lakásba, nem is láttam a sok virágtól, meg a csókoktól. A zuhanyozás, a melltartócsere is elmaradt, ahogy az egész világ is kint rekedt a ház előtt, és az idő is elfelejtett pörögni, a föld is forogni… Folytatjuk!