Adela blogja: Kilences

A nappaliban félhomály volt, rózsaillat és szólt a tévé. Férjem a kanapén ült szemben a képernyővel. Nem láttam mást, csak a feje búbját, miközben elindultam felé. – Mi a fenét csinálsz?- kérdeztem dühösen, kócos fejem oldalra billentve, csípőre tett kézzel. – Jaj, ne haragudj Eszter! Felébresztettelek? Nem akartam – mondta, s márt nyúlt is a távirányítóért, hogy lehalkítsa a westernfilmet. – Igen, mint látod, felkeltettél – feleltem neki haragosan. Kilenc éve voltunk házasok, s mostanában egyre többször éreztem, hogy az agyamra megy. Mint most, amikor lábát keresztbe téve a dohányzóasztalon, egy üveg sörrel a kezében, reggel fél hétkor westernfilmet nézett. – Tényleg sajnálom, csak felébredtem, ideges voltam a tárgyalás miatt, gondoltam megnyugtatom magam. – És erre nála a legjobb módszer a sör és a western. – Akkor se kellene úgy nézned, hogy a szomszédok azt higgyék, agyon akarjuk lőni egymást. És vedd le a lábad az asztalról! – Az elmúlt hónapokban minden nap felidegesített valamivel, néha már úgy éreztem, jobb lenne külön. Egy óra múlva, mikor friss ingben, öltönyben, fényesre vakszolt cipőben állva az ajtóban meg akart csókolni elfordítottam a fejem. – Egyre itthon leszek – mondta, s láttam szomorúság fut át a szemein, mert nem volt biztos benne, hogy érdekel. Egyébként tudta, hogy bográcsozni megyek a barátnőmékhez, és úgyis csak este jövök. De fél órával azután, hogy elment lemondtam a bográcsozást. Nem volt hozzá kedvem. Elindultam bevásárolni, s miközben a tegnapi eső hagyta pocsolyákat kerülgettem, azon törtem a fejem, szeretem-e még Őt igazán. Paprikás krumplit csináltam. Nem akartam a szabadnapomat hosszú főzőcskével tölteni. Olvasgattam, sorozatot néztem. Felet ütött az óra, mikor kikapcsoltam a tévét. Fél kettőt. Felmelegítettem az ételt, majd vártam. Kettőig ..negyed háromig ..félig. Haragudtam rá, amiért késik. Ráadásul a mobilja szervizben volt. Fél óra múlva azonban már nem volt bennem harag. Dühöm elszállt, mint a forró gőz a gázon lévő hidegre meredt paprikás krumpli lábasa fölül. Nem maradt bennem más csak félelem. Mindig tudtam, hol van s mindig időben itthon volt. Most azonban késett. Sokat. Már négy óra volt. Mutatóujjam tudatlanul az ajkaimhoz tettem. Egészen az egyetemig ha ideges voltam, rágtam a körmöm, s most nagy volt a kísértés, hogy újra megtegyem. Dobogó szívvel, összeszorult gyomorral, remegő kezekkel járkáltam fel- alá? Fél ötkor a telefon melletti fotelben ültem, s könnyes szemmel a körmömet rágtam. Tudtam, hogy baj van. Biztos voltam benne. Nem kellett az összes kórházat felhívnom. A másodikban már ismerték a nevét. Zokogva kötöttem be az edzőcipőmet, magamra kaptam a bőrkabátom, s becsaptam az ajtót. – Kilences szoba- mondta a pult mögötti fehér köpenyes ápoló. Sáros nyomokat hagyva magam mögött végigszaladtam a folyosón, s benyitottam a kórterembe. Izzadt voltam, combomig felcsapottan sáros, kabátom félregombolva lógott rajtam. De akármennyire is elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés tökéletesen tudatomnál voltam, és világosan láttam, a megjelölt ágyon fekvő férfi nem a férjem. – …ez a férfi …? – Kovács Zoltán- mondta az ágy szélén ülő asszony kedves hangon, bár látszott rajta zavarja, hogy itt lát, de nem tudja, ki vagyok. Én pedig megértettem. Még mindig nem tudtam, hol van, mégis, megkönnyebbülést éreztem, amint magam mögött hagytam névrokonát. Lakásunk ajtajában csörömpölve kiszedtem farmerem zsebéből a kulcsomat, de nem volt rá szükségem. Mert a következő percben az ajtó kitárult, s ő ott állt előttem. Mosolyogva, kezében az Északkal, melegítőben. – Szia Édesem. Így megviselt a bográcsozás? – kérdezte nevetve. Nem szóltam semmit, csak odaléptem hozzá, s átöleltem a nyakát. – Ha tudtam volna, hogy ilyen hatással van rád egy kis szabadtéri főzés, már magam is elvittelek volna – súgta a fülembe. – Egyébként lerobbantam, úgyhogy én is csak nemrég értem haza – tette hozzá mellékesen. Egy óra múlva, mikor zuhanyzás után bementem a nappaliba, ott ült a tévé előtt. Csak álltam az ajtóban és néztem. Amint meglátott kezébe vette a távirányítót, s berekesztve a filmet, melyet nézett, odakapcsolt a sorozathoz, amit szerettem, s amiről tudta, sose hagynám ki. Aztán mikor melléértem, megemelte lábát, hogy levegye az asztaltól, én azonban rátettem a kezem. Rám nézett. Nem értette. De csak mosolyogtam, s kezébe adtam egy doboz sört. Majd odaléptem a videóhoz, s betettem egy kazettát. Melléültem szorosan hozzábújva, úgy, hogy érezzem a melegét, miközben a kezemben lévő távirányítóval elkapcsoltam a sorozatom. Néhány perc múlva pedig megjelent a képernyőn a kiírás: „Újra szól a hatlövetű”. Ez volt a kedvence.