Adela blogja: Odavagyok a ruhádért!

…Végigmért. Úgy, mintha tetszettem volna neki. De arcán fura vigyor ült. Lezser járással közeledett felém. Valami azt súgta, menekülj el. De én csak álltam ott. „Odavagyok a ruhádért”- vetette oda, mikor mellém ért. „De nem érted”- tette hozzá cinikusan, majd tovább ment, én meg csak álltam ott tovább, s nem szóltam semmit… Isteni meleg volt a járólap. Az üvegen magát könnyedén átjátszó napfény mesésen kellemessé tette. Általában papucsban mászkáltam otthon, most viszont élvezve a talpamat átjáró meleget inkább mezítláb álltam a tűzhely mellett. Olyan érzés volt, mint annak idején a nagyanyámnál vidéken, mikor napraforgóveréskor minket, gyerekeket is kivittek a földre. Nagyapám és apám egymás után vágták le a napraforgók fejét, s egy nagy nejlonra dobálták. Mi meg csak guggoltunk a nejlon szélén mezítláb, s egy vastag bottal kivertük a magokat a levágott növénytálból. A szemek pattogtak, mi meg vigyorogtunk, miközben talpunkat égette a forró homok. Olyan volt most kevergetni ezt a gulyást, mint valami terápia, mi elvezet magamba. Mert miközben lágyan mozgott a kezem gondolataim a régmúltban tébláboltak. Majd visszatalálva a jelenhez beleütköztek azokba a problémákba, melyeket jó lett volna már réges-rég megfejteni. De valahogy, olyan nehéz volt. Sokszor tompa voltam hozzá. Máskor túl nyugtalan. S legtöbbször gyáva. A konyhából ráláttam a háló ajtaján lógó ruhára, amit másnap akartam viselni az egyik barátom esküvőjén. Csodás darab volt. Megláttam, bekértem a kirakatból, felpróbáltam. És imádtam. Pont a méretem volt. Lágy, bokáig érő selyem. A legkellemesebb zöld, ami csak lehetett. Hátul vékony pántokkal, mély, de cseppet sem alpári kivágással. Fantasztikusan éreztem magam benne. S hogy egyébként miért is volt ilyen fontos ez az egész? Mert annyira más volt az a nő, akit ebben a ruhában a tükör mutatott, mint az, aki belülről beszélt hozzám. Az én történetem sokaké lehetett volna, de a feladat, melyet maga után hagyott csak az enyém volt. Nagyon is az enyém. Olyannyira, hogy ha kértem volna, se segíthette volna megoldani senki. Nekem kellett szembenézni vele, megbirkózni vele, megtalálni belőle a kivezető utat. S próbálkoztam is. De amilyen soká tartott a megélt múlt, olyan sokáig tartott megváltoztatni azt a jelenben. Átírni, ami már idejét múlta, ami már nem létezett. Illetve sajnos mégis. Mert bennem nagyon is élő volt. Három. Ennyire emlékeztem csupán. Ennyi emlékre. De mindez elég volt ahhoz, hogy kegyetlen, rideg, testemet összébb húzó képeivel megnyissa bennem az egykori, elmúlt valóságot. „Mennyit kell enni, hogy én is ilyen dagadt legyek?” „Odavagyok a ruhádért, de nem érted!”, „Mi a kedvenc kajád? Az összes?”.. Nem haragudtam már rájuk. Gyerekek voltak. Tinédzserek. És egyébként is, csak kimondták a valóságot. Az igazat. (Aminek én egyébként annyira pártolója voltam.) Nem ők tehettek arról, hogy még gyenge voltam magamon változtatni. Hogy annak hatására, amiket mondtak csak még jobban bezárkóztam. Nem az ő hibájuk volt, hogy nehezen találtam magam. Mint ahogy most az sem, hogy hiába vágytak már új külsőm után sóváran a férfiak, belül, egy részem képtelen volt továbblépni a változással. Mert valahányszor csak végigmért az utcán egy igazán vonzó, jóképű férfi, zavartan elfordult, gyáva, szégyenlős tekintetem elárulta, a lelkem még mindig ugyanaz a félénk, bizonytalan, zavart kislány, aki egykor voltam. Kerestem a magabiztosságot. Állni akartam a férfiak leplezetlen vággyal telt tekintetét. Vissza akartam mosolyogni. De valami legyőzött, már azelőtt, hogy minderre csak rágondoltam volna. Önteltség nélkül tudtam, száz ‘nemakármilyennek’ is megfelelő lennék már, mégis, egykori benső énem, mintha nem akart volna tudomást venni a változásról. Mintha a tükör, melybe nap mint nap belenéztem számára egy múltban ragadt képet őrzött volna. Szerettem volna azt sugározni magamból, hogy már rendben vagyok. De a hozzám nőtt bizonytalanság úgy ütött át rajtam, mint valami bezártságot soha nem tűrő, szilaj, fekete mén. S a férfiak verhetetlen gyorsasággal kiszagolták ezt. Megérezték és kihasználták. A vonzóba bujtatott esendőséget. És persze meg sem értették az egészet. Hogy is érthették volna? A megbántott arcot, a szomorúságot, ami akkor tört rám, ha mondjuk megdicsérték a ruhám. Hisz bók volt ez. Csakhogy számomra nem jelentett az egész mást, mint hogy ismét „odavannak a ruhámért”, talán már a testemért is, de még mindig nem értem. De bármennyire is szerettem volna rájuk kenni az egészet, nem tehettem. Tudtam, ha nem leszek képes kitörni magamból, ha képtelen leszek azt az ‘értemet’ egy önmagát becsülő, értékelő, múlt által nem kísértett nővé tenni, sosem találhatok olyan férfit, akire mindig is vágytam? Olyan utat kellett bejárnom, ami nehezebb volt, mint addig bármi más. Ismeretlen, nehézkes, talányos. Haladva rajta tudtam, magam mögött kell hagynom mindent, ami már jó ideje csak visszahúz. Le kell vetnem magamról végre végleg a régit. El kell szakadnom mindentől, ami már nem én vagyok, hogy kiteljesedhessen mindaz, ami született belőlem. Amiért megdolgoztam. Le kell tépnem a lelkemről minden kishitű árnyat, minden gonosz képet, minden sorsrontó suttogást. De mindez olyan erős, olyan éles, olyan hangos volt, hogy nemigen tudtam, nyerhetek-e ellenük. És a hónapok teltek. A tavasz a forróságon és küszködő hervadáson át lassan belehalt a télbe. Majd a múló fagy végül újra megszülte a virágzó ébredést. Egy margarétaszínű tavaszt, egy illatos májust, s egy újabb követ melengető nyarat.

Szép volt ez a zene. Olyan lágy, dallamos, ringatózó. Jó volt hallgatni. Pezsgőspoharamat letettem a széles kőre, s karjaimat összefonva ráhajoltam a terasz korlátjára. Csak merengtem, nézve a lampionokkal megvilágított kertet. A tölgyfákat, a rácsra futtatott vörös rózsát, a nagy fehér pulit, amit erre az estére kennelbe zártak. Aztán egyszer csak mögém lépett, és a zöld selyem lágy redőkbe húzódott az ölelése alatt. ..Jó volt újra viselni ezt a ruhát, most, egy másik esküvőn. – Szia – súgta a fülembe, mintha nem csak egy-két perce hagyott volna magamra. – Szia – mondtam neki én is, s karjaitól kísérve szembefordultam vele. – Mi az? – kérdeztem tőle, mert nem szólt, csak úgy nézett. – Semmi – mosolygott. – Jó lett volna, ha azt mondja, odavan értem. De nem tette. S talán mégse volt ez baj. Mert ebben a ‘minek mondjak bármit is, hisz úgy is tudod, hogy csodállak és imádlak’ semmiben benne volt, amire vágytam. Kézen fogott, és elindultunk vissza befelé. A kitárt teraszajtó üvegében még vetettem egy pillantást a zöld ruhás nőre. Szép volt, vonzó és magabiztos. A szemébe néztem, s elmosolyodtam. Adela