Adela blogja: Százszorszép

– Mi az? – kérdezte kedvesen, mikor valamivel később kissé elhúzódva tőle, térdeimre kuporodva felültem mellőle. – Semmi – mondtam neki, ő pedig csendben várt, mert érezte, e mögött a semmi mögött nehezen szavakba formálódó gondolatok szégyenlősködnek. – Szeretnék kérni tőled valamit. – kezdtem. – Mi az Drágám? – biztatott. – Szeretlek. Nagyon. Tudom, hogy az embernek saját magában kellene őriznie a boldogsága középpontját, de én erre képtelen vagyok. Az én boldogságpontom nem tud tőled független lenni. Ezért arra kérlek, ha bármikor az életünk során úgy adódik, hogy valakinek, aki nem én vagyok, nem tudsz ellenállni, hogy valaki egyszer elcsábít, és?-nem bírtam kimondani – soha ne mondd el nekem! Akármekkora legyen is benned utána a bűntudat, akárhogy is érezd úgy, hogy megbántad, és el akarod mondani, kérlek, ne tedd! Nem akarom ezt kibírni soha. Ha ilyesmi történik, azt akarom, titkold el örökre!- mondtam neki. Azt, hogy bármikor is elhagyna, tudatában leve a köztünk élő erős köteléknek nem tudtam elképzelni. Az viszont kísértett, hogy tudtam, az idő megkoptatja majd az irántam érzett vonzalmát, s hogy a sors néha képes a leváratlanabb pillanatokban az emberek közé léptetni az idegen csábítást. És hát, leginkább féltékeny is voltam nagyon. S ez mindig újabb és újabb sötét gondolatokat vetített elém. – Ígérd meg, kérlek! – fejeztem be. Ő pedig csak nézett rám hosszan, mert bántotta, hogy azt felételezem, képes lenne elárulni. – Nincs értelme, hogy ilyen ígéretet tegyek, mert sose lesz alkalom, hogy be kelljen tartanom. De rendben, ha ezt akarod hallani. Ígérem-mondta, s én visszafeküdtem mellé. – Kis hülye vagy – nézett le rám, s átnyúlva a fejem felett letépett a fűszálak közül egy kis növényt. -Tudod mit jelent? – kérdezte ujjai között játszva a fehér virág vékonyka szárával, de én csak megráztam a fejem. A százszorszép az örök hűség jele – mondta hajamba tűzve a virágot. – És én mindig ehhez fogom tartani magam. Néha olybá tűnt, az évek úgy telnek el, mintha szilaj lovakként egy hosszú ostorú, szigorú szemű, öreg csikós hajtotta volna őket. Talán ez volt az oka, hogy a féltékenység terén tíz év ide vagy oda nem fogott rajtam a bölcsesség. Akárhogy is próbáltam ládába lakatolni a szörnyemet, nem bírtam vele. Miközben én negyvenhárom évesen egyre öregebbnek éreztem magam, a nálam két évvel idősebb férjemen úgy tűnt, nem fog az idő?Hiába mondta nap mint nap, hogy gyönyörű vagyok, mindig csak legyintettem. Nem úgy a körülötte előforduló nőkre, akiken árgus szemekkel kerestem az érdeklődés jeleit. S ha úgy véltem, fel is fedeztem azt, elszabadult bennem valami, amit képtelen voltam kordában tartani. Sajnos többször veszekedtünk emiatt. Mert ez a bennem élő rémség, mindig mindent tudni akart, mindig mindenkire gyanakodott, s mindezzel újra és újra megbántotta azt, akit a legjobban szerettem. Mégse tudtam legyőzni. Aztán egy napon belépett az életünkbe az a nő. Vagyis az övébe. Új managerként jött az építőipari céghez, melynél Péter dolgozott. Velem egykorú volt, de sportosabb, feltűnő szőkére festett hajjal, passzos ruhákban. Minderről élő képet is kaphattam, mikor az éves karácsonyi bulin, két héttel azután, hogy felvették, már ő is ott feszített. S sajnos, ha eddig bármikor is csak beképzeltem volna a dolgokat, ez a nő tényleg hajtott a férjemre. Olyan szemtelenül próbált vele flörtölni, hogy azt hittem, helyben széttépem. Péter persze végig hárított, s egy percre sem engedte el a kezem. De én elszabadultam? A karácsonyi partyt követően napi legalább négyszer felhívtam odabent, esténként szaglásztam a ruháit, nyomokat kerestem. És ezernyi kérdéssel puhatolóztam, amit Péter már egyre nehezebben viselt. Aztán egyik este megtaláltam nála a sörnyitót. – Ez mi?- kérdeztem tőle mikor kettéhajtva a nadrágját kiesett belőle a gondola alakú sörnyitó. – Egy sörnyitó- mondta a monitort nézve. Néhány terven dolgozott, amit hazahozott. – Honnan van ez?- kérdeztem tovább. – Erikától. Velencében volt a hétvégén, onnan hozta – felelte a férjem egy pillanatra felém fordulva. – Minek? – egyre idegesebben szorítottam a sörnyitót, s közben Péter tekintetét kerestem. – Csak úgy, ajándékba. Mindenkinek hozott valamit- felelte. – Na persze. Mindenkinek- nyomtam meg a szót, mire Péter elfordult a monitortól, s rám nézett. – Hagyd abba Livi!- mondta – Mit? Minek vesz neked ajándékokat? – kérdeztem tőle felemelve a hangomat. – Nem vett ajándékokat. Ezt vette- mondta Péter próbálva higgadt maradni. – Ezt, meg azokat, amiket nem találtam meg- vetettem oda neki. – Nem vett nekem semmi mást. – Azt hiszed, nem tudom, hogy el akar venni tőlem? – Mit számít, hogy mit akar? Az hogy csinos és ad magára még nem jelent semmit. – Szóval tényleg tetszik neked? – Mi?? Jézusom Livi. Csak azt mondtam, hogy csinos. Miért csinálod ezt? – Ezt nem én csinálom, hanem ő. És te. – Na, nekem ebből elegem van – mondta Péter idegesen, s felállt az íróasztal mellől. – Miért nem beszélhetünk róla? Miért tabu ez a nő? – Tabuuu? Minden áldott nap kérdezel róla – kiabálta Péter – Megvan az oka- néztem rá haragos szemekkel. – Tudod mit, nekem ebből tényleg elegem van. – Jó. Menekülj csak el. Miért nem mész rögtön hozzá? – kiabáltam utána, miközben elindult a konyhába. – Rendben. Legyen, ahogy akarod- fordult vissza. A következő percben idegesen bekötötte a cipőjét, becsapta az ajtót, s elhajtott. Én meg ott maradtam az előszobában egyedül. Körül vett a néma csend, a hűvös és a félhomály. Az ágyunkon ültem, ahonnan ilyenkor már sosem hiányzott. De most nem volt itt. Csak a telefonja hevert az éjjeliszekrényen. Már több mint egy órája volt, hogy elment. Csak néztem magam elé. Nyoma sem volt már bennem haragnak. Ahogy teltek a percek, úgy szállt ki a lelkemből a düh utolsó lehelete is, s adott helyet a félelemnek. Kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Aztán visszamentem az ágyhoz, s összekuporodtam rajta. Fülembe csengtek az utolsó szavai, s az agyamba furakodott képtől, hogy talán tényleg azzal a nővel van, úgy éreztem, megőrülök. Vártam és vártam, hogy hazajöjjön egyre kétségbeesettebben, de az órák csak teltek, s az ágy mellettem üres maradt. Nem aludtam tíz percet sem. Egy darabig még feküdtem, aztán az éjszaka további részét a konyhában és a nappaliban töltöttem felváltva gubbasztva itt is ott is. Aztán hétkor elindultam dolgozni. Gépiesen csináltam ezt- azt, hogy teljen az idő. Kábán néztem a magam előtti papírkupacra, mikor egyszer csak kopogtak az irodám ajtaján. A futár letette a kis dobozt, majd elsietett. Én meg csak néztem a fehér csomagolást, s elkezdtem lehámozni róla az apró celluxdarabokat. A dobozka könnyen nyílt. Néhány perc múlva már könnyeimet visszatartva néztem a benne lévő egyetlen szál százszorszépet. Már úton voltam hazafelé, mikor otthonról felhívott. Andrásnál, az egyik barátjánál aludt. Azt mondta, akárhogy is erőlködöm, sosem fog megcsalni, törődjek bele. Nem lesz soha mással se a tudtommal, se titokban – tette még hozzá, emlékeztetve az egykor kicsikart ígéret részéről való végérvényesnek tekintett teljes értelmetlenségére. Kinyitottam az ajtót, s ő elém jött az előszobába. Csak néztünk egymásra némán. Meg akartam mondani neki, hogy megváltozom, hogy többé nem teszek ilyet, százszor akartam elmondani, hogy ne haragudjon. De nem hagyta. Magához húzott, s olybá tűnt, ezerszer mondja, hogy szeretlek. Csókolta az orrom, a vállam, a szám. S miközben levetkőztetett, elfelejtettem, hogy létezik rajtunk kívül bárki más a világon. Adela