„Bízzál Bennem!”

„Az a rózsaszín fogkefe?… Épp lecserélem az enyémet.” Micsoda? Nem aludt itt senki. „Az nem a te tangád? R. a Lanos kormányát fogva fékezve figyelte, amint egy szürke csuklyás, eső áztatta, alacsony férfi átszalad előtte a zebra nélküli úton. Haragosan utána nézett, majd újra indított. Az autó mozgásba lendült, s vele együtt ismét gondolatai is, melyek a felkelés óta kínozták. Ma, tegnap és azelőtt. Olyan szemtelenül jártak vissza, hogy R. legszívesebben már a távolban látva őket becsapta volna előttük az ajtót. Mégse tette. Minden nap beengedte őket, s hagyta, hogy tönkre tegyék, kínozzák, rágják mindazt a kis bizalmat, mely még valahol a lelke mélyén pislákolt benne. A kezdeti „bárcsak inkább tartott volna valóban két napig a konferencia, s ne ért volna egy nappal korábban haza” gondolatokat már elmosta benne az értelem. Már nem akarta homokba dugni a fejét. Már nem akarta vissza egykori hazug, árulás terhelte, elromlott kapcsolatát. Nem akarta a színlelt boldogságot. Nem szeretett volna már mást, csak újra bízni. Amikor a Sors célba veszi a bennük élő bizalmat, rálő, s mesterien eltalálja, a hit, akár túlterhelt hálóból a vergődő, riadt, pánik gyötörte halak úgy szakad ki belőlünk. Mi pedig kétségbeesett hitetlenkedéssel, könnyezve, remegve felé borulunk. S csak simogatjuk térdelve mellette a padlón. Kérleljük, ne menjen el, ne vesszen el, ne hagyjon el minket. Mert nélküle nem tudunk élni. S mindeközben érezzük, hogy a zsákmányába karmoló, ördögkezű, örömittas bizalmatlanság egyre szorosabbra húzza a láncot, mellyel magához szorít. Egy árulás után újra építeni a bizalmat olyan nehéz, akár viharban rátalálni a meleg , biztonságos, tűz világította kunyhóra, mely tudjuk, ott van valahol a félelmek terhelte, szorongás-járta, veszélyes hómező túlsó végén. Amikor hirtelen mindenki sompolygó, hazug és kétszínű lesz nehéz meglátni a szemünk elé nehezedő, torz, mocskos tükröt, melyet a kajánul vigyorgó bizalmatlanság ráncos keze tart elénk. Ilyenkor minden őszinte szót darabokra cincál a reszkető, nyugodni nem hagyó, léleksorvasztó hitetlenség. De rátalálhatunk-e a kunyhóra, ha nem is hisszük, hogy létezik? Eljuthatunk-e hozzá, ha valamennyi gondolatunk ura a kétely? Megélhetjük-e a boldogságot egy új kapcsolatban, ha nem is hisszük, hogy létezik még férfi, aki őszinte hozzánk? Az ember gondolataival teremtő varázsló, s ha száz könyv lapjaira kerül rá ez a néhány szó, akkor elcsépelve kerüljön rá még százra, majd még ezerre. Mert sorsunk olyan mélységes, hatalmas, igaz titka ez, melynél talán kevés jelentősebb létezik. Persze nehéz feladat újra és újra szerencséssé színezni a fejünkben felbukkanó negatív képeket. Nagyon nehéz. Mert az Egó, hogy fontosnak érezze magát folyton szorong, törtet, nyugtalan. Ha pedig a lelket sötétség, hitetlenség, bizalmatlanság fojtogatja, a harc még százszorta emberpróbálóbb. Ilyenkor diadal a hangnak, mely azt mondja, ne bízz benne, ne higgy neki, hazudik, azt felelni, ez már egy másik kapcsolat, egy másik ember, egy másik sorsszakasz. Nem hagyom, hogy rávetítsd hazug képeidet, mert ami volt az a múlt s nem a jelen. Minden férfi csábítható, sokszor konfliktuskerülő, a könnyebb megoldást kereső. Nem kell rózsaszín fotelben elkényelmesedve elfelejtenünk ezt ahhoz, hogy bízni tudjunk. Mindennek a tudatában haladhatunk azon az egyensúly teremtette úton, mely az éber figyelem mellett, a negatív jövőképeket mellőző bizalmat őrzi. Ha minden férfiban hazug, lelketlen, ravaszkodó ellenséget gyanítunk félő, egy olyan sötét ösvényre csúsztunk, melyről a lélek szeretne mihamarabb visszabillenni. A bölcsek úgy mondják, ahhoz, hogy össze tudjunk hangolódni valakivel befogadóvá kell válnunk. Le kell vetkőznünk előítéleteinket, meg kell harcolnunk múlt éltette démonainkkal, odaadóvá kell válnunk. Csak így jöhet létre új társulás. A bezárt, szorongó lélek jeleire a válasz ugyancsak bizalmatlanság s bizonytalanság lesz. R. kocsijával balra kanyarodva lassan kiért a városból. Az eső még szemerkélt, a szél fújt, de már oszlott a borulat. „Bízzál bennem!” Erre kérte ma reggel új társa. R. tudta, nem fog azonnal menni, sok lesz még a visszajáró kétely, még időre van szüksége. A küzdelem nehéz lesz, kitartást igénylő, fáradtságos. Ám amint végleg maga mögött hagyta a várost, egy angyali hang a fülébe súgva odaígérte neki a csatát bevégző, bizalom ittas, önfeledt boldogság arany diadalát. Ajánlom e sorokat barátnőmnek, s kívánom, valamennyiőtöknek, kik olvastátok, hogy önfeledten boldogok legyetek!

Adela