– Meddig játszol még? ? Meddig játszol még? – kérdeztem újra, mert semmit sem reagált.
– Még egy kicsit – felelte száját félrehúzva kelletlenül. Nem örült, hogy megzavartam. Még néhány pillanatig néztem a hátát, aztán felállva az ágyról kimentem a konyháb
Már amikor visszamentem hozzá a szobába tudtam, hogy pillanatokon belül milyen megalázottnak, alárendeltnek, kicsinek fogom érezni magam. Mégis belekezdtem. – Szeretnék beszélni veled. – kezdtem mellé állva. – Igen? – kérdezte, de nem fordította el a fejét a monitorról. Hetek óta ment már ez így. Munkából haza, arcmellé, levegőbe adott puszi, gép ‘bekapcs’, aztán találkoztunk este az ágyban. – Idefigyelnél egy kicsit! – Mi van? – kérdezte ingerülten, s dühösen rányomott a pause-ra. – Szeretném megkérdezni, hogy akarsz-e még továbbra is velem lenni. – Mi? Persze – fordult felém. – Akkor miért nem foglalkozom velem?- borzasztó érzés volt kimondani. Szánalmasnak éreztem magam tőle. – Foglalkozom. Miről beszélsz?… Aztán elkezdtük megbeszélni kb. mennyi időt tölt a számítógéppel és mennyit velem. És hogy mi lenne a kompromisszumos megoldás. Közben persze csak a száját húzogatta. Én pedig miközben – megpróbálva elkerülni a könyörgést -, épp azon fáradoztam, hogy valaki felhívva rá a figyelmét törődjön egy kicsit velem, érdeklődjön irántam, s próbáljon meg igazán szeretni, éreztem, hogy az önbecsülésem páros lábbal taposom a szőnyeg alá. S így volt ez mindig valahányszor nem hívott, akit szerettem, s ezért kerestem én; valahányszor eltúlzott mértékben több energiát fektettem egy kapcsolatba, mint a másik fél; valahányszor úgy éreztem, megint csupán az én erőfeszítésemnek köszönhető, hogy még együtt vagyunk. Soha még annyiszor az életemben egyéb helyzet okán nem hagytam, hogy csorbuljon a méltóságom, mint a férfiak miatt. Soha még annyiszor nem engedtem, hogy aláássák az önbecsülésem. Mindig odadobtam az ügyért, mintegy áldozatként. Pedig túl nagy ár volt ez. Olyan, amit nem kellett volna sokszor megfizetni. Azt hiszem igazából féltem. Tartottam attól, hogy én rontom el. Hogy én leszek az, aki nem tesz meg mindent. És úgy véltem, a mindenben végső esetben benne van az is, hogy hagyom megalázó helyzetbe hozni magam. Pedig nincs. Nincsen benne. Amikor így bántottak, amikor a férfi nem nyújtott mást, csak közönyt, ez kellett volna, hogy legyen az az érték, amit még ekkor, még egy ilyen helyzetben sem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Ráadásul nem értem el az egésszel semmit. Mert a férfiak minél jobban kiszagolták, hogy a kapcsolatért még a saját önbecsülésem csorbítására is hajlandó vagyok, csak annál jobban visszaéltek a helyzettel. S ahelyett, hogy javítottam volna a dolgon, csak még inkább rosszá tettem. Hisz volt-e értelme bárkit is kérni arra, hogy foglalkozzon velem, ha neki magának erre nem volt igénye? Volt-e értelme kérni, hogy üzenjen magáról többet, ha ő magától ezt nem tette? Volt-e értelme a figyelmet, a törődést, a szeretetet kérni? Nem erősödtem még meg igazán. Sokszor még ma is elragad a vágy. De szeretném hinni, hogy az elmúlt évek legalább egy parányi bölcsességet hoztak a lelkembe. Némileg több erőt. Valamivel tisztább látást. Mely ma már hasonló helyzetben visszatart. Mert a méltóságom, az önbecsülésem túl nagy ár. Ha valaki ezt kéri, akkor az a kapcsolat túl drága. Túl magas az ár. Nem fizetem meg. Sajnos még nem teljesen a szívemből teszem ezt. Maradt még bennem annyi ostobaság, hogy az érzelmeim sokszor még ma is inkább felvállalnák, hogy méltatlan helyzetbe kerüljek. Még nem a szívemből állok ellen, hanem inkább az eszemből. Mert tudom, nem szabad. Van bennem érték, mely megérdemli, hogy ne tegyem. Persze nem a ló másik oldalára átlendült gőgről, beképzeltségről, felsőbbrendűség- érzésről van itt szó. Hanem egy olyan tiszta értékről, melyhez mindenkinek joga van. ? Ha valaki nem tartozik hozzám, hát menjen el. S akkor majd jön olyan, aki nem akarja vásárra vinni a méltóságomat. De nem is tehetné. Mert már nem eladó. Adela
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
