Már vetkőzött. Lassan. Szerelmese előtt kéjelgő szeretőként. Csábítón. Csalfa nemtörődömséggel engedte, hogy a vágyódó szélkezek végigcirógassák. Megfejthetetlen árnyjátékban mohón csókolta vissza a játékos fényajkakat.
Pedig az alkonyat egy pillanatra inkább eltolta volna magától. Azért, hogy bámulhassa. Hisz gyönyörű volt. Ezerszínű, akár egy hűvös tenger dédelgette káprázatos korallzátony. Nedves, mint a hajnalban dacosan ébredő puha pázsit. Friss illatú, akár egy nyári délutánon szabadban száradó, hosszú szeretkezések emlékeit őrző, könnyű lepedő. Ilyen volt az őszi erdő. Titoktartó köveknek halkan suttogó patak partján álltam szótlanul. Néztem az erdő holdfény- világította vizét, mely spontán, simuló, könnyed bölcsességgel haladt a szürke szikladarabkák, vékony faágak, őszbe halt levelek között. Csak álltam ott vágyakozás szorongatta testtel, félszegen, némán hallgatózva. Jelre várva. De az erdő néma volt. Beléfojtotta a szót az alkonyat. A vastag tölgyfaágakon ülő, bezárt szárnyú angyalok pedig, csak néztek rám szomorúan. Végül mozdultam. Újra, de ismét tétován. Hisz nem tudtam hol, merre keressem a régóta oly vágyott boldogságomat. Összezavart, nyugodni nem hagyott lelkemet elmém megannyi képe hajszolta: ház, krémek, képek, festék, ékszer, kelme, utazás, s a Férfi. Mondta, mind kell, de legfőképp az utolsó, mert boldogságom csak így, ezekkel érem el. És én hittem neki, hisz láthatatlan volt a sok angyalarc, mely fejrázva ült körülöttem az ágakon. Nem tudtam, mit tegyek. A túl nagy világ, melyben úgy éreztem keresni hasztalan elnyomott. Tehetetlen testem a földre kuporodott, kezeim imába kulcsolódtak, s ajkam mormolni kezdett, akár egy agg dervisé, ki az égtől könyörgi kérdése válaszát. Akár egy ősóceán parttalan végtelenségbe süllyedt az idő. Kezem csak szorította kezem, s az ima lassan ajkaimra száradt. És akkor hirtelen, mint mikor az aszály után a rég várt eső első mennydörgése felhasítja az eget, megpillantottam a kristálygömböt. Egyszerre mozdultunk ő és én. Az angyalküldött ki hátralépve visszazárta köpenyét, s én ki nyúltam előre, a szikrázó gömb után, akár egy kisgyerek, ki rálel az ősz ledobta első gesztenyére. De a golyó mozdult. Kezem nem érhette el. Gurulni kezdett. Egyre messzebb és messzebb. Én pedig követem, mert megértettem. Elvezet Hozzá. Követtem őt az estében a lassan éledő erdő vénséges fái közt. Némán lelkesedve, megrészegülve, boldogan látva magam a rég várt karok között. És már nyílt az erdő, lassan széthúzódtak a fák, teret nyitottak az ágak. Már láttam az utat bevégző szikla peremét, a távolban zuhogó vízesést, és? Óh, Istenem. De hisz ez?Csókra nyíló szám bezárult. Testem megtorpant. Ölelésre nyíló karjaim testem mellé hullottak. Hisz nem Ő várt. Egy nő állt ott. Hosszú halványzöld selyemben. Hátát középig hullámos barna haj takarta. A vízesést nézte. Lehajolt, s kezébe véve a lábfejéhez gurult kristálygolyót lassan megfordult. Én pedig nem hittem el. Mert arca az én arcom volt, a keskeny száj, mely rám mosolygott az én szám, a zöld szemek az én szemeim. És akkor megértettem, mindazt, melyet eddig kívül kerestem, magamban kell megtalálnom. Magamban, magamnak kell megteremtenem. Bennem kell élnie, függetlenül, szilárdan, nem ragaszkodva semmihez, mi rajtam kívül áll. Saját magamban kell keresnem, s megteremtenem a boldogságot. Nem mástól remélni, s sebezhetőn központját magamon kívülre helyezni, hogy játszhasson vele gúnyos kacajjal bárki, kinek kedve telik. Néhány pillanat, s nem állt ott már más, csak én magam. Néztem a vízesést, a fákat, az erdőt, mely új útra csalt. S miközben könnyű lélekkel hazafelé indultam, a karcsú ágak titkos homályában ülő, aranyszárnyú, istenarcú angyalok elmosolyodtak. Kívánom, hogy valamennyien rátaláljunk lelkünk belső boldogságára! Adela
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
