Voltál már olyan élethelyzetben, hogy megállt az idő? Mikor úgy érezted, minden nap egy örökkévalóság? De nem a határtalan boldogságú nirvána volt ez, hanem vég nélkülinek tűnő gyötrelem, amiben úgy érezted az órákat nem megélni, hanem csak túlélni tudod.
Az Isten hasonlatosságára teremtette az embert. Adott lelket, testet, és úgy hiszem még valamit, ami ott él bennünk mélyen? Amikor tragédia ér bennünket, a lélek felbolydul. Csak zihál, mint egy megriasztott apró kis állat. Fél. Reszket. Nem tudja, mi lesz most vele? Hogyan tovább? Mi az útja a túlélésnek? Van-e egyáltalán ilyen ösvény? Nem figyel, és nem lát. Nem veszi észre, hogy nincs egyedül. Hogy a gondviselés egy pillanatra sem hagyta magára. Hogy miközben folynak a könnyei, az Isten a tenyerébe veszi. És ekkor, mint egy deus ex machina feltör a lélek mélyéről valami, ami ilyenkor is életben tart. A csodás lelki erő. Némelyek elképzelhetetlen sorstragédiákat élnek át. Olyanokat, amik a lélekbe szúrnak fegyvert. Olyanokat, amik elsötétítik a bennünk izzó fényt. Amik néha teljes, életre szóló álmokat söpörnek el. Ilyenkor, a sötétben tapogatózó lélek nem láthatja még a messze szikrázó, hívogató fényt. Csak botorkál. De ekkor egy angyal a vállára teszi a kezét, s így szól: Amit te nem látsz, én már látom. Nincs közel. Készülj csatára. De én hiszek benned, s azt akarom, hogy te is higgyél. Csak élj a mának, s hagyd, hogy a lelked újra megerősödjön. Közben pedig, ne félj, mert vezetni foglak. Végig az úton. Egészen a fényig. Érzem, még nem hiszed. De én már látom, hogy ott állunk a fényben, s te zokogsz, mert túlcsordul benned az erő, és a beteljesült boldogság. Nehéz hinni e angyali szavaknak. Amikor minden állni látszik, nehéz a változásra gondolni. Arra, hogy a kaleidoszkóp állandóan forog, s lesz idő, mikor a rossz végleg elveszti hatalmát. Mert amikor az ember belesüpped a boldogtalanságba, a hiten kívül nem marad más semmi. Pedig a lélek örökké fénylő szikrája mindig tudja, van kiút. Hogy jön vigasz. Hogy az ember erősebb, mint hiszi. Hogy sosincs magára hagyva. S hogy a nemes lelket nem hagyják elveszni. A kitartás, az odaadás, az erővel végigvitt, tiszta, méltóságot őrző küzdelem megszüli az áhított diadalt, a békét, a boldogságot. S valóban a homokóra egyszer teljesen lepereg, s a vándor eléri az út végét. Ott aztán megáll. Leveszi válláról porlepte hátizsákját, s visszanéz. Büszkén, erővel telve, elégedetten. De mindez csupán egy pillanat. Mert lelke már húzza tovább. Bele a megérdemelt boldogságba. A vándor az út mellett hagyja terheit. De botját nem ereszti. Csupán leveszi róla immár könnyű testének súlyát, s önfeledten forgatva kezében, kacagva továbbáll. E sorokat palackba zárom és a élet vizébe dobom. Hogy felbonthassa, aki fél, aki éppen sötétben van, aki boldogtalan. Az apám dogmája a szorult helyzetekre egyszerűségében támadhatatlan: „majd lesz valahogy, olyan még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” A barátnőmé kacsintóan optimista: „majd lesz ez még így se”. A nagyanyám szorult helyzetekben pedig, mindig csak annyit szokott mondani: „Jó a Jóisten! Mindig megsegít”. Erőt, hitet és sok boldogságot kívánok Neked! Adela!
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
