Szeretlek. Ugye te is szeretsz engem?

?a rövidke levélben, amit  E. a székén talált. A barátnőm egy gyermekotthonban dolgozik. Irodai feladatokat végez, de olykor kapcsolatba kerül a bentlakó gyerekekkel is. A minap pedig az irodába lépve ott várta a  kis összehajtogatott papírlap. Egy bentlakó gyermek írta neki. Valaki, akinek sosem lehetett része abban az isteni ajándékban, amit azzal a szóval neveztünk el, hogy család. Amikor egy talkshowban széthulló családokat látunk vajon átjár-e a szomorúság vagy csak chips-et eszünk, és nézzük közönyösen? Vajon küzdenek-e mindig egész lényükkel a szülők épp hullámvölgybe került kapcsolatukért, vagy inkább a társadalom kínálta könnyebb utat választva a válás kapaszkodója után nyúlnak? Vajon a legtöbb pár manapság isteni áldást hozó szentségnek tekinti- e még az oltár előtt megkötött esküvőt, vagy csak elmennek  szép felvonulásnak tartva? ?E. csak néhányszor találkozott N-el. Ám a szőkésbarna, érzékeny kislány szeretetéhségének elég volt mindössze néhány kedves szó ahhoz, hogy kötődni, ragaszkodni kezdjen. A barátnőm főnöke nem szívleli, ha az alkalmazottak szorosabb kapcsolatba kerülnek a bentlakó gyerekekkel. E. mégis elfogadta a kis plüssfigurát, amit N. a névnapjára nyújtott át neki. Nem tudta megtenni, hogy nem veszi el. Mert a kislány nézett rá, és a szeme kérlelte, fogadd el az ajándékot, amit hoztam neked annak jeléül, hogy számítok neked. Engedd, hogy a szívem listájára írjalak, ami olyan fájóan üres. Amin nincsenek szülők, testvér, nagyszülők, akinek fontos lennék, aki szeret és támogat! 16-17 évesen azzal a tudattal élni, hogy ezen a világon még senki sem szeretett, szerencsés esetben elképzelhetetlen olyasvalaki számára, aki családban nőtt fel. Talán túlzásnak, mesterkéltnek is hangozhat a fenti mondat. De nem akkor, ha elképzeljük azt a sorsot, mely egy otthonban kezdődik, s teljesedik ki egészen a felnőtt kor kezdetéig. Egy-két nevelő X számú gyerekre, akiket még soha senki sem tanított szeretni, akiket nem vesz körül védőbástya, melyre számítani lehet ha valami fáj, akik nem tudják, mi az, hogy  a családi élet melege. Sokszor hamis bálvánnyá emelve hajszoljuk a pénzt, gazdagságot,  luxust a legnagyobb boldogságot remélve tőlük. Vágytárgyaink ezek. -Persze nem rossz dolgok. Sőt. De nem lehetnek a legfontosabbak.-  Ehhez képes- e gyerekek álmai talán van, kinek számára banálisak: egy közös családi vacsora, egy együtt eltöltött hétvége, ‘egy szeretlek kicsikém ölelés’, egy melegséget sugárzó simogatás.  Mi pedig sokszor csak éljük a sablonhétköznapokat egymás mellett, de nem közösen. Önszántunkból lemondva számtalanszor arról, ami igazán fontos. Akkor, amikor számunkra ott lenne mindaz, ami némelyek nehéz sorsában tátongó űrt csupán. Ismerek egy nagyon kedves, középkorú nőt. Az anyja korai halála után az apja otthonba adta, a testvérével együtt. Úgy kapaszkodtak ők akkor egymásba, mintha csak ketten lettek volna a világon. S valóban. Az ő kis világukban nem is volt rajtuk kívül senki más. Aztán akár egy filmbeli jelenetben, egyszer csak megjelent egy pár, kiválasztották J. testvérét, s elvitték. J. pedig ott maradt a többiek között, egyedül. A két testvér hál’Istennek felnőttként újra egymásra talált, s ma már tartják a kapcsolatot. De akkor ott elválni egymástól olyan lehetetett, mintha az ember húsáról letépnék a bőrt. Ami után nem marad más, csak félelem, kétség és fájdalom. Ezt megélni, túlélni, ráadásul gyermekként ésszel felfoghatatlan, gigászi küzdelem.  Hiszen J.-nek M. jelentette a családot, akit tőle elvittek, aki nekünk ott van a szomszéd szobában? Van, hogy úgy érezzük, maga alá gyűr a sok-sok egymás után jövő, nehéz, munkával teli nap; hogy belefásulunk, mert ez egy nehéz világ; hogy sok mindent eltakar a hiábavalóság hamis köde. De bárhogy legyen is, a Jóisten ajándékának őrzése a magunk feladata. Az apró közösségé, melyben, ha azt mondom, „szeretlek”, a szóra érkező egyszerűségében csodás válasz: „Én is szeretlek téged.” Boldog családi életet kívánok mindnyájatoknak! Adela