Von mir Dir (tőlem, neked)

Fájt és féltem. Megüzented, és megbénultam. Mint egy megriadt kisegér, kinek húsába hirtelen méregfogát mélyeszti egy hatalmas, nyolclábú, lesben álló gyilkos. Ma bejöttem, és más. Más a levegő, más, még kedvesebbek a tárgyak, még jobban szeretek mindent. Mert igen. Tud meg, szeretem! Szeretem ezt a munkát, a helyet, a környezetet, az embereket, akikkel kapcsolatba hozott. Ezért fáj. Ezért még nehezebb az elengedés. De muszáj. És meg is teszem. Úgy mondják, mikor maga az Isten avatkozik a Sorsba – mert látja, több van bennünk, esetleg  kiemel egy rossz helyzetből, vagy megnyit előttünk valami újat- az viharral jár. Bénítóan riasztó dörgéssel, csattogó villámlással, süvítő orkánnal. Félelemmel. Visszavonulok hát. Túl sok a felhő, túl nagy a szél, túl nagy a mennydörgés. Hátrálnom kell. S testem már mozdul is. Lábaim lépnek, de beleütközöm valamibe. Meleg, és varázslatosan puha. A hófehér szárnyak úgy vonnak maguk alá, mint egy varázssátor, melyen a rossz, a sötétség, a félelem meg sem próbál áthatolni. Úgyis tudja, képtelen. Így bújok meg. Ő pedig csak melenget a szárnyai alatt, forró tenyerébe veszi jéghideg kezem, s szüntelenül suttogja: minden rendben lesz. Így vigyáz most rám. Az őrangyalom. A legnagyobb dolgok belépését az életünkbe válság előzi meg. Mélyre kell először merülnünk, hogy  magasabbra emelkedhessünk. Sorsom útját most csak az Ég látja. A múltam hirtelen messze került, a jelen ingatag, akár egy könnyű fából ácsolt rozoga csónak, a jövő homályos, mint egy borús alkonyat. De akár egy feneketlen, sötét, mély bánya lámpása, úgy vezet most előre a hitem. A bizalom a sorsomban, egy eljövendő új, még csodásabb életszakaszban, egy zord télből születő pompás tavaszban. Legyen e válságból csupán váltás! Egy széttáruló, nehéz, kovácsoltvas kapu megnyitotta út a magasabb beteljesülés felé. „Szerencsétlenségből jön a virágzás” E rövid mantra mutatja most az utat, akár egy tétova hajósnak az iránytű. Csak hagyom, vigyen a víz. S hiszem, jó felé sodródom. A félelmet, a pánikot, a kétségeket acélládába lakatolva dobom ki hajómból. S miközben nézem, ahogyan egyre lejjebb merülve magába nyeli őket a tátott szájú, fénytelen mélység érzem, ujjongó hitem, akár egy színes kis kolibri, egyre felszabadultabban repdes szárnyaival. Már mondtam, nem hibáztatlak. /?meg ugye az üzlet az ilyen./ Csak azt akartam, tudd, elveszel valamit, amit szeretek. De ez az élet. Örökös változás. Nem tapadhatunk bele semmibe, mert félő, elveszünk. Nem is ismerlek téged. Sose találkoztunk. Egyszer sem láttalak. Csak osztrák nevedet ismerem. Lassan búcsúzom. Idegen vagy számomra, de az életembe nyúlsz. Ezért e pillanatokban nincs helye köztünk formalitásnak. Levelemet egy borítékban találod. De ne keress hát rajta címzést. Nem lesz ráírva más, csak annyi: von mir Dir (tőlem, neked). Átérezve (megtapasztalva) mindazt, amit-e nehéz gazdasági időkben oly sok családnak, anyának, családfőnek meg kellett élnie kívánom, mindenkit, aki elveszítette állását, vezessen a Hit s a Jóisten egy új, csodás, boldog élet felé!!! Adela