Manó – kisnovella

Ettől még idegesebb leszek – mára szabadságot vettem ki, ő azt mondta, el tudja intézni, hogy itthon marad – gyerekek az iskolában, délutánig félretesszük az anyu, apu szerepet, és fél napra felnőtt nő és férfi leszünk? Végre. Persze, ahogy elképzeltem? Már fogja is a táskáját, a kocsikulcsot, indul, rám sem néz, a lépcsőről vet oda egy halk, de annál sértettebb „Sziá”-t. Remek. Ülhetek egész nap itthon, édes tervek, nektek annyi, viszont mosson, főzzön ilyen hangulatban az, akinek kedve van. Úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét – milyen jó a filmes csomag -, amíg a gyerekek haza nem érnek, elmerülök a televízióban. Tudatvesztést akartam, nem belegondolni, hogy elbaltázódott ez a nap, amire egy hete készültem. Váltogatom a csatornákat – valami jó romantikus, akár kissé bárgyú filmre vágyom, ahol nem kell gondolkozni – mert az most nekem nem megy. Meg amúgy is, mára elég a magam lelki baja, nem óhajtok mások sokat mondó történetein okulni. Ma nem vagyok erre fogékony, kösz. Persze, ilyenkor semmi – de tíz perc múlva kezdődik egy könnyed tinifilm – jó lesz. Mondjuk, koromat tekintve két (három?) tiniként ülök a képernyő előtt – majd többszörösen élvezem. Amíg a filmre várok – hiába koncentráltam, figyeltem másra – persze, hogy egyszer csak ott volt. Elhelyezkedett törzshelyén, a kanapé támláján, kissé odébb attól, ahol ültem, lógázta a lábát, rugdosta a támlát – amiről tudja, hogy utálom – és kárörvendően vigyorgott. Én a tévére meredtem – nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy elsőnek szólaljak meg. – Mi van, megint befürödtél? – hallom jobb fölülről. – Nem, igazam volt – szűröm a fogaim között, miközben meredek a tévére. – Te tudod? – veti ő is oda, aztán nézi a plafont, lógázza a lábát tovább. Dühös tekintettel nézek rá a szemem sarkából, de inkább nem szólalok meg. – És, mi lesz ma? – folytatja. – Teljes eszméletvesztés nyálas filmek előtt? Dacbuli magaddal? – Hagyj, légy szíves. Hallottad nem? Megtudtam, hogy megint én vagyok a hülye? – Speciel valóban? – jegyzi meg. – Na, ne szórakozz! – fordulok felé teljes testtel, felháborodottan. – Szerinted nekem mindent le kell nyelnem? Én nem mondhatom el a véleményemet? – Nem. Igen. Mármint? érted. Ne nyeld le, mondd el. De ne úgy. Te nem szoktál belegondolni, hogy a másik esetleg másképp látja? – Mi?! Én? Amikor türelmes vagyok, odafigyelek, azon vagyok, hogy ő is elmondhassa, amit szeretne? Én nem gondolok bele? – Reggel nem úgy hallatszott? És szerintem te is tudod. Hiszen itt vagyok. – Nem csak nekem kell türelmesnek lennem – ez a válaszom, összeszorított szájjal ülök, nézem a filmet. Idétlen tinédzserek csodás sminkben enyelegnek a medence partján. Amerikai álom, tökéletes összhang. Nekem meg magyar valóság, vita a reggeli mellé. Kikapcsolom a tévét. Ez azért túlzás, csak még jobban felbosszant a blőd, szirupos csámcsogás. – Szép idő van, elmehettetek volna a kutyával sétálni? – mondja ő. Igen, ez is tervben volt. Meg kis egyéb, amit ma végre lehetett volna úgy, ahogy igazán jó. Akár hangosan is. Nevetve. Élvezve, hogy néhány órára csak ketten vagyunk. – Tizenegyig van a megbeszélés – jegyzi meg – utána hazajön, ha akarod? – Micsoda? Én hívjam fel, én kérjem meg? – Te tudod – nézi a kis cipője orrát – de a mai napból még jócskán hátravan. Adja nekem az ötleteket? Mondjuk, azért van itt? – De nekem is igazam volt – teszek egy utolsó kísérletet. – Nem vitatkozom veled, ahogy érzed – aztán felém fordul – De ahogy mondják: okos enged? Okosnak lenni is érték? Nagyszerű. Mindig ide jutunk. Megjelenik – és kifordít önmagamból. Átformál. És már én sem úgy gondolom? Azon kapom magam, hogy tárcsázok – azaz nyomom a gombokat a telefonon – háttal a kanapénak. – Szia? – hallom a hangot. Már nem olyan sértett, elutasító, mint reggel. – Sok dolgod van? – nehogy azonnal a lényeggel kezdjem. – Ahogy akarod – dobja fel a labdát. – Esetleg? ha éppen? végül is, jó, igazad volt, ne haragudj – váltok arra, ami fontos, már teljesen mindegy, hiszen ezt akarom. – Tényleg? – kérdezi vigyorgó hangon. Jellemző, amikor nyeregben érzi magát, azonnal kedves lesz. – Igen? – már nem is olyan nehéz kimondani. De csak azért sem fordulok meg, nem nézek a kanapé támlájára. Úgyis tudom, ott ül, önelégült, de kedves mosollyal az arcán, kis tenyerével támaszkodik a támlán, megint lógázza a lábát, és szemével keresi a tekintetemet. Annyiszor megtörtént már – és mindig neki lett igaza. Pedig küzdöttem, sokszor órákig – de ma már tudom, felesleges. Íme, most is, fél óra alatt megadtam magam. – Akkor gyere haza? – mondom a telefonba. – Nem fogsz ordítozni? – kérdezi, édes, bársonyos hangon, hogy kínozzon még egy kicsit. – Nem, de indulj már, ne telefonon beszélgessünk? – Megyek. Csók! – teszi le a kagylót. A beszélőt visszateszem a helyére. – Kösz? – súgom neki. Nem válaszol. Megfordulok, keresem a kanapén, de már nincs ott. Jön, ha kell, és eltűnik, amikor helyrehozott mindent. (az Igéretek antológia sorozat harmadik kötetéből)

Megjelent a Garbo Kiadó: Ígéretek antológia sorozat 3. kötete! A harmadik kötet az előző kettőhöz hasonlóan bebizonyítja, hogy vannak Magyarországon és környékén kortárs próza- és versírók, akiknek született tehetségét már most érdemes megmutatni, és továbbképzésükkel foglalkozni kell.