Négy kérdés – és megváltozik az életed

Byron Katie könyve úgy tört be a világmegváltó tanácsoktól hemzsegő könyvpiacra, akár egy friss fuvallat. Ő maga Munkának nevezi módszerét, amely mindössze négy kérdésből áll, s amelyeket bármilyen problémára alkalmazhatunk. A Munka lényege, hogy föltesszük magunknak (vagy másoknak) a négy meghatározott kérdést, válaszolunk rá, majd a végén megfordítjuk az eredeti állítást az éppen aktuális problémáról. A dolog arra épül, hogy az elménkben mindannyian történeteket szövünk az események és az emberek köré: nem a valóságot éljük át, hanem a valóság köré kerekített saját sztorinkat, és erre reagálunk. Ha a valóságról lehántjuk elképzeléseinket, sokkal könnyebb és nyugodtabb életet élhetünk. A könyv részletesen bemutatja a négy kérdést és a megfordítás gyakorlatát, ami döbbenetes élményeket és felfedezéseket tartogat önmagunkkal kapcsolatban is. Olyan helyzetekben is biztos sikerrel alkalmazhatjuk a négy kérdést, amelyek eddig átláthatatlannak vagy megváltoztathatatlannak tűntek. Katie módszere nyomtalanul kiirtja hosszú évek önáltatását és öncsalását. Nem könnyű feladat, de megéri végigcsinálni a várható jutalomért cserébe: képesek leszünk stressz nélkül dönteni és élni, megtaláljuk békénket, öröm költözik az életünkbe, s ünnepként éljük meg mindennapjainkat, még a legnagyobb káosz közepette is. A kérdés már csak az: elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy elfogadjuk? Ahhoz hogy ráébredj igaz valódra, meg kell várnod a megfelelő pillanatot és feltételeket. Amikor elérkezik az ideje, úgy ébredsz majd fel, akárha álomból ocsúdnál. Megérted, hogy amire rátaláltál, az a sajátod, és nem kívülről származik. (Buddhista szútra) Részlet a könyvből: A Munka 1986 februárjában született meg egy reggelen, amikor a negyvenhárom éves Byron Katie Reid Dél-Kalifornia egyik sivatagi kisvárosában magára eszmélt egy elmeszanatórium padlóján. Katie átlagos életet élt – két házasság, három gyermek és sikeres pálya állt a háta mögött -, amikor tízéves mélyrepülésbe kezdett, amelynek harag, paranoia és kétségbeesés lett a vége. Két évig olyan súlyos depresszió kínozta, hogy alig tette ki a lábát a házából. Megesett, hogy hetekig nem kelt fel, s még megfürdeni vagy fogat mosni sem volt elég ereje. A gyerekei lábujjhegyen jártak el az ajtaja előtt, hogy elkerüljék váratlan dührohamait. Végül bejelentkezett egy olyan szanatóriumba, ahol táplálkozási rendellenességekkel kezeltek nőbetegeket. Ez volt az egyetlen olyan egészségügyi intézmény, amelynek költségeit a biztosítója hajlandó volt fizetni. A többi bentlakó annyira tartott tőle, hogy külön helyezték el egy padlásszobában. Egy reggelen, úgy egy hét múlva, amint a padlón hevert (nem érezte méltónak magát az ágyra), úgy eszmélt fel, hogy nem tudta, ki és mi is ő egyáltalán. „Én sehol sem voltam” – számolt be erről az érzésről. Minden haragom, minden zavaró gondolatom, az egész addigi világom egy csapásra semmivé foszlott. Ugyanakkor lényem legmélyéről feltartóztathatatlan nevetés tört elő, amely sehogyan sem akart véget érni. Minden vadonatújnak és ismeretlennek tetszett. Mintha valaki más ébredt volna fel helyettem. Ő nyitotta ki a szemét. Ő nézett keresztül Katie-én. És azt a valakit elbűvölte, amit látott! Mámoros öröm járta át. Semmit nem érzett elfogadhatatlannak, semmi nem vált külön, minden önmaga lényegét alkotta.

Amikor Katie hazatért, a családja és a barátai számára is nyilvánvaló volt, hogy egészen kicserélődött. Lánya, Roxann, aki akkor tizenhat éves volt, így beszél erről: Tudtuk, hogy vége az állandó háborgásnak. Addig folyvást kiabált velünk, és a kákán is csomót keresett. Rettegtem egy szobában maradni vele. Mostanra tökéletesen megbékélt. Órákig elüldögélt az ablak mellett vagy kint, a szabadban. Ártatlan, gyermeki vidámság és életöröm töltötte el. A bajba jutott szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy kikérjék a tanácsát. Ő meg leült velük, és különböző kérdéseket tett fel nekik. Legfőképpen ezt: „Igaz ez?” Amikor teljesen letörten egyszer azzal jöttem haza, hogy a fiúm nem szeret többé, anya csak rám nézett, mint aki nem tartja ezt elképzelhetőnek, és megkérdezte: „Édesem, hogyan lehetséges ez?” Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy Kínában élünk. Miután Katie környezete megértette, hogy a régi énje nem tér vissza többé, találgatni kezdték, mi okozhatta ezt a gyökeres átalakulást. Tán csoda történt? De ő nem segített nekik ebben. Belekerült egy időbe, mire közérthetően meg tudta fogalmazni ezt a belső élményt. Olyan szabadságról beszélt, amely benne magában született meg. Azt is elmondta, hogy önvizsgálatot tartott, így jött rá, hogy régi vélekedései egytől egyig hamisak. Röviddel azután, hogy hazatért a szanatóriumból, otthonát megtöltötték a látogatók, akik hallották hírét, és azért jöttek, hogy tanuljanak tőle. Az önvizsgálatot, amelyet magán alkalmazott, olyan kérdésekbe ültette át, amelyeket nélküle is bárki feltehetett önmagának. Rövidesen baráti összejövetelekre hívták meg. Vendéglátói gyakran megkérdezték tőle, „megvilágosodottnak” érzi-e magát. Ilyenkor rendszerint azt felelte: „Egyszerűen olyasvalaki vagyok, aki tudja, mi a különbség a szenvedés és annak hiánya között.” 1992-ben meghívást kapott Észak-Kaliforniába, ahonnan a Munka futótűzként terjedt tovább. Katie minden meghívást elfogadott. 1993 óta szinte állandóan úton van; templomok alagsorában, közösségi házakban és hotelek társalgóiban, kisebb-nagyobb közönség előtt szemlélteti a Munka hatását, amely a legkülönfélébb szervezetekhez, vállalatokhoz, ügyvédi munkaközösségekhez, pszichológusi rendelőkhöz, kórházakhoz, börtönökhöz, felekezetekhez és iskolákhoz talált utat magának. Mára a világ távoli szegleteiben is nagy népszerűségnek örvend, és Katie is bejárta ezeket a helyeket. Az Ó- és az Újvilágban rendszeresen gyűlnek össze emberek a Munka elvégzésére. Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegélettan szakértői mára felismerték, hogy az agy egy adott területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Adjuk át a szót Antonio Damasiónak: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az emberi bal agyfélteke hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségképpen vágnak egybe a valósággal.” A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie -, amennyiben lényünk legmélyét kelti életre.” Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy ilyenkor az elme minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés. S ha minden gyűlölet kivész belőle, Gyökeresen ártatlan lesz a lélek, És rájön: önmagától Retteg, s örül, magától bátor. S mit ő akar, azt akarja az Ég is. (William Butler Yeats)

Byron Katie: Négy kérdés Édesvíz Kiadó

Terjedelem: 312 oldal Méret: 135 x 205 mm Ár: 3290 Ft