„Nem kell mindig megfelelni, csak élvezni kell az életet és a szeretetet”

Felsorolni is nehéz, mennyi koncert, előadás lesz az Őrségben május 18 – 21. között a Virágzás Napjai művészeti fesztiválon. Szalai Kriszta már nem először résztvevője a programoknak, most őt kérdeztük előadásának különös, erősen szemléletformáló mondanivalójáról, hatásáról, az Őrséggel való kapcsolatáról de kitértünk idei terveire is.

– Van-e bármilyen kötődésed az Őrséghez, illetve hogyan kerültél a Virágzás Napjai fesztiválra?

– Legelőször 19 éves koromban voltam az Őrségben. Emlékszem, éppen megérkeztem a Déli pályaudvarra, ahol találkoztam két csoporttársammal, akik pont akkor indultak az Őrségbe. Felajánlották, hogy csatlakozhatok, én pedig már szálltam is fel a másik vonatra velük. Fantasztikus volt, minden templomba bementünk, ott is öltöztünk át, gyalog jártunk végig mindent, az utcán mosakodtunk, csodálatos volt. Az Őrséget én így tapasztaltam meg, később a gyerekekkel voltak olyan nyaraink amikor a tengerpart helyett Magyarország gyönyörű szép részeit utaztuk be, volt amikor körbe bringáztunk az Őrséget is, Őriszentpéter volt a bázisunk, vittük-hoztuk a gyerekeinket, ez több nyáron keresztül így ment. A Virágzás Napjai esetében egy kedves ismerősöm kötött össze a szervezőkkel én pedig nagyon szívesen jöttem. Nekem már az is nagy öröm, hogyha az előadásommal meghívást kapok és nem félnek attól, hogy ez a darab egy igazi emberi sorsot mutat be.

– Az említett Maradjunk annyiban című előadás miatt teljesen átlényegültél és hajléktalanná váltál néhány napra, hogy jött az ötlet?

Az ötlet eredete az volt, hogy egyszer hallottam egy riportot Lakatosné Jutkával aki egy tök okos csaj, humora van, lelke van, úgy tud beszélni, hogy potyogtak a könnyeim a riport közben. Fel akartam dolgozni az élettörténetét, ezért megkerestem. Három órán keresztül beszélgettünk, majd mondtam neki, hogy mindent értek, de ahhoz, hogy hiteles legyek, ki kell költöznöm az utcára. Jellemző rám, hogy így ad hoc működök, valahonnan a tudat alattimból vagy ösztönből jönnek nálam az ilyen nagyszerű dolgok. Egy héttel később kint voltam az utcán de mondanom sem kell, az első két nap után nagyon komoly depresszióba estem. Nem tudtam például wc-re menni, az mindig többórás projekt volt, nem jutottam be a női szállóra, a legegyszerűbb dolgok is problémásak voltak. Azért akartam ezt az előadást elkészíteni, hogy máshogy nézzenek az emberek a hajléktalanokra, ismerjék meg jobban őket és realizálják, hogy mindenki mögött van egy sors. Eddig legalább 20 iskolába vittem el és a tanárok visszahívnak, hogy az új diákoknak is mutassam be. Mindenkit nyitni kell de nagyon fontos a fiatalokkal kezdeni, az idősebb korosztály már nem annyira befogadó.

– Tartod a kapcsolatot azokkal akikkel ebben a néhány napban megismerkedtél?

Igen, tartom, a női szállóra azóta is visszajárok, legutóbb Nőnapkor voltam náluk. Kiírtam facebookon az ismerőseimnek, hogy hozzatok sütit, meg ruhákat, hát, mint mondjak, őrjöngtek a bent lakók, nagyon boldogok voltak. Megrázó sorsok ezek, rengeteg intézetis lány van az utcán mert miután kijönnek az intézetből többségük bekerül egy bántalmazó kapcsolatba, onnan meg elmenekül vissza az utcára.

– Mire taníthatja meg ez a darab a nézőket, elfogadóbbá, empatikusabbá válnak szerinted miután megnézték?

– Igen, a diákok például azt szokták kérdezni, hogy de mit csinálhatunk mi? Az a válasz, ha már embernek tekinted az jó, ha leülsz vele beszélgetni, azzal már segítesz. De ennél sokkal több is történt az előadás hatására, hiszen elindult egy csodálatos program. Van egy fiatalember, aki összegyűjtött annyi pénzt, hogy bérel egy lakást, ahová három hajléktalant beköltöztet, vannak mentorok, támogatók, szóval ez a program él és működik. Ezeket az embereket folyamatosan segíteni kell, nagyon nehéz ebből talpra állni és állandósítani a jóvá vált helyzetet. Mert nem hiszik el, hogy ez tényleg a valóság. Ezért kell a mentor és a pszichológus is. Most éppen Pál Feri atyáék segítettek nekik, mindenki azt kapta amire szüksége volt, van akinek a fogát csináltatták meg, van akinek a jogosítványába segítettek be. Volt egy másik eset is, amikor az egyik néző – aki egyébként orvos – az előadás hatására velem együtt több mint 3 milliót gyűjtött össze mobilházra, Soroksáron már fel is állították az épületet. De ami a lelkekben történik az a legfontosabb dolog az életben, ott kezdődik minden.

– Játszol, írsz, rendezel, gyereket nevelsz, családod van, mi a legfontosabb jelenleg az életedben, mi a sorrend?

– Természetesen mindig máshol van a prioritás. De alapvetően első helyen van a családom, a gyerekeim viszont most már megnőttek, így szerencsére elég megértőek. Amíg kicsik voltak, akkor csináltam a plusz feladataim amíg ők iskolában voltak vagy aludtak. Mindig mindent szerettem csinálni, és ettől működtek a dolgok, ez adta a rengeteg energiám. De a Kapcsolda program egyik üzenete is nagyon fontos a kiegyensúlyozott élethez, nem kell mindig megfelelni, csak élvezni kell az életet és a szeretetet.

– A Kapcsolda program hogyan működik és hol tart most?

A program 10 éve működik. Az ötlete anno onnan jött, hogy az És a nyolcadik napon című darabban egy down-kóros kisfiúval játszottam, aminek a mondanivalója az, hogy a társadalom hol tart a sérültek elfogadásában, tehát például az az édesanya, aki megszüli a fiát aki beteg lesz, min megy keresztül, hogyan jut el a félelemtől az elfogadásig. A darab hatására sokfelé hívtak, hogy beszéljek a fogyatékkal élők helyzetéről, így elhatároztam hogy a kapcsolódás szó égisze alatt elindítok egy erre fókuszáló programot. Akkor 100 sérült ember jelentkezett, elképesztő volt, hogy az ország minden részéről eljöttek. Mindenkitől kértem analízist és döbbenetes volt, hogy 100-ból 60 gyerek szüléskor sérült meg, ez elképesztő szám…Az elmúlt 10 évben több mint 100 iskolában jártam a programmal, volt akik maguktól kerestek meg, volt akit én találtam meg, de a médiának is nagyon fontos szerepe volt abban, hogy eljusson a hírünk az érintettekhez és az érdeklődőkhöz. Érdekes, hogy a tanárok megérezték azt, hogy inkább az egészségeseknek van szükségük erre, hogy megtanulják szeretni és elfogadni a másságot.

– A sok-sok munka, a szellemi, lelki és fizikai leterheltség után hogyan kapcsolódsz ki, mit tervezel a nyárra?

–  Már 6-7 éve tartok nyáron dráma táborokat, ezeket már nagyon várom, illetve van egy közösségépítő program a 2. kerületben, ahol lakom és ahol minden évben Szent Iván éjjelén tartunk egy előadást. Az emberek jönnek, sütit és bort hoznak, az előadás egyébként ingyenes, ez június 24-én lesz. És jó lenne utazni is a családommal, napi 20 órákat dolgoztam ebben az évben (is), ami fárasztó volt, úgyhogy szeretnénk most együtt lenni, szükségünk van egymásra.