Apa búcsúzott tőlem

Családos ember vagyok. Gépészmérnök. Világ életemben materialista voltam. Bár megkereszteltek, nem jártam templomba. Nem hiszek az angyalokban, nem hiszek a boszorkányokban, az ördögökben. Ha a feleségem lekopog valamit a fán, csak mosolygok. Nem hiszek a babonákban, nem hiszek a mágiában. Nem hiszek a halálon túli életben. A fizikai lét matematikailag leírható törvényeiben hiszek. A háború első évében születtem. Apám már nem volt fiatal. Tanító volt, a kisvárosban, ahol éltünk, több százan köszönhetik neki, hogy emberré lettek. Történelmet tanított és magyart, de leginkább becsületet, szeretet. És nyitottságot. Azt, hogy soha nem szabad hátat fordítani annak, ami új, ami addig ismeretlen. Apám egyetlen egyházhoz sem tartozott, mégis hitt istenben. Esténként imádkozott is, persze csak a maga módján. Ő fogalmazta meg a fohászait, volt, amelyiket versbe is szedte. Igyekezett engem is ebben a szellemben nevelni, de én anyámra ütöttem, a gyakorlatias, földhöz ragadt anyámra, aki ha nem lett volna apám szöges ellentéte, talán túl sem éltük volna a történelem viharait. Az én számomra a követendő példa nem apám széplelkűsége, ábrándozó, álmodozó életvitele volt, hanem anyám könyörtelen keménysége és állhatatossága. Hogy akkor is tudott ennivalót tenni az asztalra, amikor mindenki más éhezett. Amikor felcseperedtem, a fővárosba kerültem az egyetemre. Eltávolodtunk, apám meg én. Csak sátoros ünnepeken mentem haza látogatóba, minden időmet és energiámat a karrierem építésére áldoztam. Megnősültem. Apám és anyám csak jóval az esküvő után ismerhették meg a feleségemet. Anyám sértődött volt, de apám soha. Jobban fájt, hogy nem haragszik, hogy mély és őszinte szeretettel magához ölel mindkettőnket, hogy rögtön a lányának szólítja a feleségemet, mint anyám morcossága, haragos kimértsége, ami csak napokkal később enyhült. Apám olyan nemesen nagylelkű volt, olyan fondorlatok nélkülien megértő, hogy mélységesen elszégyelltem magam. Akkor is ilyen volt, amikor a rendszerváltás után önhibámon kívül belekeveredtem egy kétes üzletbe. Mire észbe kaptam, hogy törvénytelen, amit csinálunk, már késő volt. Elvakított a gazdagság reménye, a gyors és könnyű pénzkeresés lehetősége. Lebuktunk. Mindenem, amim addig volt, odaveszett. A kocsi, a lakás, a nyaraló. A családomat egy időre kénytelen voltam hazaköltöztetni apámékhoz, tizenkét éves volt a fiam, és nem volt fedél a fejünk fölött. Anyám akkor is sápítozott, fenyegetőzött, ki akart tagadni. Apám szomorú arccal hallgatott, aztán megsimogatta a fejemet, mint régen, és „Tékozló fiának” nevezett. Azt mondta, erős vagyok, talpra fogok állni. Jó lecke volt ez, és ő biztos abban, hogy egy életre megtanultam. Szíven ütöttek a szavai. Nálam becsületesebb vállalkozót azóta sem hordott hátán a föld. De nem volt mindig ilyen fényes a kapcsolatunk. Gyakran előfordult, hogy kinevettem, kigúnyoltam a bölcsességeit, túl aggódónak, és tutyimutyinak tartottam. Úgy gondoltam, ha rajta múlt volna, felkopott volna az álla a családnak. Anyámat tiszteltem, apámat nem. És volt, hogy ezt a szemébe is vágtam. Mégis, bármikor, bárhogy is haragudtam rá, a szívem mindig azt súgta, hogy ő tudja igazán, hogyan kell élni, hogyan kell érezni, gondolkodni, cselekedni. Az utolsó éveiben alig láttam. Újra beindult a szekerem, a vállalkozásom több milliárdos forgalmat produkált évente. Ha a feleségem nem tartotta volna számon a családi ünnepeket, még egy képeslapot sem küldtem volna a születésnapjára. Egy nap felhívott telefonon. Hirtelen azt sem tudtam, ki beszél, annyira meglepődtem. Apám azelőtt sose hívogatott. – Drága fiam – mondta -, régen láttalak. Hebegtem, habogtam, hogy a munka, a cég, a külföldi megrendelők. Szinte láttam, hogy mosolyog a telefonba. – Értem – felelte -, de ugye, nem felejted el? – Mit? – kérdeztem. – Hát a lényeget fiam. A lényeget. Milyen lényeget, akartam kérdezni, de ekkor megszakadt a vonal. Először vissza akartam hívni, de közben bejött a titkárnőm, hogy megérkezett a tízórás ügyfél, és én csak legyintettem, és azt gondoltam, hogy beszél az öreg össze-vissza. De valami megmagyarázhatatlan fájdalom ott maradt a lelkemben. Egy sóvár, fojtogató, gyomorszorító érzés. Következő héten anyám hívott fel. Meghalt az apád, csak ennyit mondott, többet nem tudott, mert úgy sírt, hogy képtelen volt beszélni. Anyámat addig még sose láttam sírni. Elmondhatatlan fájdalom tört rám, és a tehetetlen düh, hogy soha többé nem hozhatom rendbe az apámmal való kapcsolatom. Beültem a kocsiba és elszáguldottam egy elhagyott erdőbe, fel a város szélére. Bámultam az eget és ordítottam, bocsáss meg apa. Bevallom, sírtam. És azt kiabáltam, mondd meg, kérlek, mi a lényeg, amit nem szabad elfelejtenem. A következő héten temettük el. A kocsiban, a temetésről hazafelé úgy éreztem, céltalan ember lettem, csak nyomtam a gázt, de mindegy volt, merre megyek. A feleségem aggódva kérdezgette, átvegye-e a volánt. Alig láttam az utat a könnyeimtől. Akkor meséltem el neki az utolsó telefon-beszélgetésünket. Andrea megsimogatta a vállam, és azt mondta, meg fogod tudni, mi a lényeg, ne félj. És csak úgy, megszokásból bekapcsolta a rádiót. Egy idős férfihang egy verset mondott éppen. Már az első mondattól, mintha villám csapott volna belém. Beletapostam a fékbe és félreálltam, hogy minden idegszálammal a verse koncentrálhassak. Azóta kikerestem és szóról szóra megtanultam. Kosztolányi verse volt. Tudom, hogy az apám küldte nekem. Így szólt: