Az átok – 1. rész

A könyv fölé hajolva, titokban irigyen figyelte osztálytársnőit, akik a szerelemről meséltek, a legújabb hódításról. Nézte bársonyos barna, vagy szőke hajukat, és féktelen gyűlöletet érzett. – Bár verne ki tieteket a ragya – suttogta egyszer magáról megfeledkezve. A lányok rá is néztek egy pillanatra, megnémultak, aztán látva, hogy Vera a könyvét bújja, tovább csacsogtak. Rá egy hétre sorra kidőltek a padból, arcukat sok piros, duzzadó folt lepte el: bárányhimlő. Vera aznap éjjel alig tudott elaludni. Nagyon is jól emlékezett az átokra, ami önkéntelenül elhagyta a száját, és arra is, hogy éppen az a négy lány nevetgélt vele szemben, amikor ezt kívánta, akiknek most ellepte a ragya az arcát. – Tudok átkozni – gondolta izgatottan, és azontúl lépten-nyomon próbára tette a képességét. Ott volt például a nagypofájú közértes Zsuzsi, aki olyan szívtelenül keményen, és udvariatlanul bánt a vásárlókkal, főleg a szegény Manyi nénivel, akinek folyton remegett a feje és a keze, miközben járt, hogy az embernek összeszorult a szíve. – Tessék már kinyögni, hogy mit adjak, nem érek én erre rá, nem vagyok idősek otthona! – harsogta Zsuzsika, és Manyi néni úgy elszégyellte magát, hogy nem is kért semmit, inkább eloldalgott. Vera bement a közértbe, odaállt Zsuzsika elé, és kért tíz deka párizsit. Miközben a nő kelletlenül csapta a mérlegre a felvágottat, Vera elsuttogta az átkot: – Törne ki a lábad. És lám, egy-két hétre rá Zsuzsi mankóval a hóna alatt állt a pult mögött, végre járógipszet kapott a törött bokájára. Megcsúszott a frissen felmosott folyosón, elesett, úgy történt a baleset. És Vera átkot szórt a gonosz szomszédasszonyra is, aki a gyerekeket riogatta a játszótéren, persze irigységből, mert neki sose lehetett gyereke. Azzal traktálta őket, hogy van erre egy hatalmas, vérengző kóbor kutya, aki már több gyereknek is bekapta a szájába a fejét, és egyetlen álkapocs szorítással kettéroppantotta. Bizony, sziszegte Komlósi néni, a szegény gyerekeknek úgy lógott ki a kutya szájából a szemgolyójuk meg az agyvelejük. Senki nem bírt az elmebeteg Komlósinéval, hiába fenyegették a szülők, hogy feljelentik a rendőrségen, hogy elvitetik a bolondok házába, az öregasszony csak odasettenkedett valahogy a kicsik közelébe, és tovább rémisztgette őket. Vera egyszer megleste a játszótéren, és szíve minden erejéből azt kívánta, némulj meg örökre, gonosz boszorkány. Fél év sem telt bele, az öreg Komlósinénál gégerákot diagnosztizáltak, két hónapig csak gégemikrofonnal tudott beszélni, ami igaz, még rémisztőbb volt, mint a történetei. De aztán, talán, mert élete a gyerekek ijesztgetése nélkül úgyis értelmét vesztette, meghalt. Vera roppant büszke volt a képességére, de nem beszélt róla senkinek. Tizennyolc éves volt, fiúval még sose járt, és úgy érezte, nem is azért küldték őt erre a világra, hogy srácokkal szórakozzon, hanem hogy igazságot tegyen. Megbüntesse a rosszakat és megvédje a jókat.

Egy nap aztán, a trolibuszon, az ablak felőli ülésre mellé telepedett a szerelem. A srác szemüveges volt és kedves, nagyon-nagyon kedves. – Hol szállsz le? – kérdezte Verától, aki képtelen volt válaszolni, olyan zavarba jött. Majd le is felejtett leszállni. Együtt utaztak egészen a végállomásig. A fiú ott lesegítette Verát a troliról, és meghívta egy kólára. – Gyönyörű a hajad – mondta a lánynak, aki úgy érezte, eljött a nagy Ő, és soha többé nem hagyják el egymást. A fiút Péternek hívták, joghallgató volt, és halálosan beleszeretett Verába. Azontúl, ha csak tehették, együtt voltak, Vera vacsorával várta Pétert a kis albérletben, amit a fiú az egyetem éveire bérelt, mert egyébként Kőszegen lakott. – Még soha nem voltam szerelmes – mondta Vera, és odabújt a fiúhoz. – Én se – felelte Péter -, vagyis csak hittem, hogy szerelmes vagyok, amikor más lányokkal jártam, de most már tudom, hogy az nem szerelem volt. Úgy aludtak el, hogy ölelték egymást, minden áldott éjszaka. Ez így ment fél éven át. Egy este Péter nagyon titokzatos arccal tért haza, a kezét a háta mögé rejtette, mintha dugdosna valamit. Aztán előhúzott egy kazal vörös rózsát, és egy pici dobozt. – Legyél a feleségem – mondta, és úgy vigyorgott, olyan édesen, ahogy csak ő tud. Vera elsírta magát, és csak zokogott és zokogott, Péter nem értette, mi ütött bele. – Nincs semmi baj – szipogta -, csak túlságosan boldog vagyok. – Akkor hozzám jössz? – Megyek? Dehogy megyek! Rohanok, repülök. És megint úgy aludtak el, hogy Vera Péter mellkasára tette a bronzos, kócos fejét, Péter pedig ölelte őt, ahogy addig senkit. Aztán jött a tél, és az egyre hidegebb nappalok, hosszú, sötét éjszakák, gondok, bajok. Péter egyre komorabb lett, közeledett a vizsgaidőszak, az esküvő napját se lehetett kitűzni, mert Péter véleménye az volt, hogy csak diplomával a zsebben lehet megnősülni, és még öt szemeszter hátra volt az egyetemből. A fiú fáradt volt, nem hallgatta éjszakába nyúlóan Vera történeteit, hanem kilenckor ment, és lefeküdt. Nem aludtak el ölelkezve, mert Vera képtelen volt olyan korán ágyba bújni, hát nézte a tévét, míg le nem csukódott a szeme. Ráadásul Péter hétvégenként egyre gyakrabban járt el hazulról az évfolyamtársaival bulizni, ahová Vera nem akart vele menni, mert szégyellte, hogy ő nem tanult tovább. Volt, hogy Péter hajnali négykor ért haza, enyhén illuminált állapotban, és bűzlött a parfümillattól. – Van valakid? – szögezte neki a kérdést Vera, de Péter csak ingatta a fejét, hogy dehogy, Verát szereti ő, és senki mást. De az éjszakai, hétvégi tivornyák folytatódtak, és egyszer Péter szép, sárga pólójának nyakán rúzsfolt éktelenkedett. Vera ekkor már nem kérdezett, csak ült magába roskadva, nézte az alkoholmámorban alvó szerelmét, és mérhetetlen gyűlöletet érzett. Nem gondolkodott, nem tervezett, zabolátlanul csúsztak ki száján a gyilkos szavak: – Hogy gyulladnál fel. Amint kimondta, jeges rémület szorította össze a szívét. Nem akarta, dehogy akarta ő elátkozni a szerelmét. Zokogva borult rá, csókolta, ahol érte, és könyörgött, hogy bocsásson meg neki. De tudta jól, mindez hiába, mert olyan még sose volt, hogy az átka ne fogott volna. És fogalmas sem volt, hogyan semlegesíthetné.

Folytatjuk!