Az átok – 2. rész

– Mi a baj, kedvesem – kérdezte a fiú, és átölelte Verát. Muszáj volt elmondani neki, beismerni mindent, a kezdetektől, hogy hogy is volt, amikor a lányok arcán kijött a bárányhimlő, Zsuzsika törött bokáját, és Komlósi nénit, aki örökre megnémult, meg az összes többit is, kisebb, jelentéktelen átkokat, mindent, mindent. Péter elképedve hallgatta, aztán csak nevetett: – Szóval egy boszorkányt szeretek. Egy boszi lapul e mögött a lángoló hajzuhatag mögött. Vera ekkor sikítani kezdett, hogy ne, ne mondd ki ezt a szót, hogy láng, könyörgöm, ne mondd ki. Péter felállt, magához vonta a lányt, átölelte. – Na, most már nyugodj meg. Miért ne mondhatnám ki, hogy láng? Vera még jobban sírt, mint az előbb, és szépen elmondott mindent. Az éjszakai, aggodalmas várakozást, az őrjítő féltékenységet, hogy Péter biztosan más lányokkal szórakozik, a múltkori parfümillatot, ami a ruhájából áradt, és most a rúzsnyomot a pólón. Péter figyelmesen hallgatta. – Annyira féltékeny lettem, annyira gyűlöltelek, hogy kiszaladt a számon – zokogta Vera. – Mi szaladt ki a szádon? – Hogy gyulladj fel! – kiabálta, és az ágyra vetette magát, arcát a párnába fúrta, mintha így elbújhatna Péter elől. Péter csak állt, mint akit letaglóztak, és nem szólt, nagyon sokáig nem szólt. Aztán odaült az ágy szélére, és a karjánál fogva maga felé fordította a lányt. – Én nem hiszek ebben a marhaságban – mondta. – De az megrémiszt, hogy milyen gyűlölet dolgozik benned. És ha ezt a gyűlöletet felém tudtad fordítani, akkor te nem szeretsz engem. Vera hiába sírt, könyörgött, hogy nézze el neki, csak dühében mondta, és dehogyis gyűlöli Pétert, hiszen szereti, és senkit nem szeretett még ennyire, a fiú hajthatatlan volt. – Vége – mondta. – Kérlek, még ma költözz el. Mire este hazajövök, már ne legyél itt. És végtelenül szomorú volt az arca. Nem volt mit tenni, Vera hazaköltözött. Üresen állt a lakás, mert az anyja újra férjhez ment, és vidéken él a párjával, egy állatorvossal. Sivár és rideg volt a kis ház, pedig régen mindig vidám volt, a kandallóban pattogott a tűz, a lemezjátszóból halk dzsessz szólt. Most, mintha egy kísértet tanya lenne. Vera lehuppant a kandalló előtti szőnyegre, és bámulta az elüszkösödött hasábokat. Arra gondolt, valahogy meg kellene védenie Pétert az átoktól. Valahogy meg kellene mentenie, még mielőtt a tragédia bekövetkezik. A munkahelyén beteget jelentett, a nyelvtanfolyamra se ment el már napok óta. Folyton csak otthon ült az üres lakásban, és terveket szövögetett. Valami varázslat kéne, valami ármány, amivel az átkot semmissé tehetné. Hiszen nem követheti folyton Pétert egy tűzoltó készülékkel, hogy bárhol, bármikor elolthassa, ha felgyulladna. Ekkor jött a nagy ötlet.

Ha a tüzet kértem, hogy teljesítse az átkom, a tüzet kell kérnem, hogy tegye semmissé. Tűz kell nekem, mondogatta, hatalmas, emésztő, gyönyörű tűz. És indult, hogy begyújtsa a kandallót. Öreg kandalló volt, nehezen szelelt, sehogy se akartak felizzani a fahasábok. De Vera nem adta fel. Étolajat hozott a konyhából, és szépen meglocsolta a fadarabokat. – Égjetek, izzatok, lángoljatok, hevüljetek – szavalt a tűz fölött. Az olajnak köszönhetően a láng fellobbant, vörösen, sárgán nyújtózott, mintha szót fogadna Vera felettük lebegő karjainak. A lány leült a kandalló elé, és bámult bele a lángba. – Tedd semmissé az átkom, gyönyörű, hatalmas tűzisten, kérlek, tedd semmissé. Óvd meg a szerelmemet, ne bántsd. Hosszú, hosszú percekig ült a kandalló előtt, míg nem bénító álmosság tört rá. Ott aludt el a szőnyegen, úgy omlott el a tűz lábainál, mint egy rongy. Amikor felébredt, minden jeges fehér volt körülötte, vakító, tiszta fehér. Csak homályosan látott, és ahogy mozdulni próbált, a bal karjában éles nyilallást érzett. Megpróbált felülni, de erőtlen volt. Ekkor ismerős, gyönyörű hangot hallott. Azt hitte, csak álmodik. – Felébredtél, szerelmem? Próbálta elfordítani a fejét, de nagyon nehezen ment, kába volt, nem is tudta pontosan, ébren van-e egyáltalán. Végre meglátta az arcot, amit annyira de annyira szeretett. Péter ült az ágya mellett. – Mi történt, hol vagyok? És Péter megfogta a jobb kezét, amin nem volt kötés, és mesélni kezdett. Hogy körülbelül egy hétig bírta Vera nélkül. Akkor rádöbbent, hogy ha boszorkány, ha nem, szereti és kész. Keresni kezdte, de a telefonját nem vette fel, és nem találta őt sem a munkahelyén, sem a nyelvtanfolyamon, ahová délutánonként elé szokott menni. Végül egy kollégája adta meg a címét. Borús délután volt, amikor bekopogtatott Veráék házának ajtaján, de senki nem nyitott ajtót. Viszont fény szűrődött ki az ablakon. Körbejárta a házat, és minden ablakon benézett. Akkor látta meg, hogy a belső szoba lángokban áll. Nem merte betörni az üveget, mert félt, hogy a betóduló oxigén még jobban feléleszti a tüzet. Elölről, a bejárat felől hatolt be, remélve, hogy egy köztes ajtó talán csukva van. Közben riasztotta a tűzoltókat is. – A földön feküdtél, és körötted mindenütt lobogott a tűz. A kandallóból pattanhatott ki egy szikra – mondta. – A tűzoltók megállapították, hogy szénmonoxid mérgezés miatt ájultál el, nem szelelt a kémény. Felelőtlenség ám csak úgy begyújtani egy évek óta nem használt kandallót. A karjaimban vittelek ki, lefektettelek a havas sárba. A kabátomat tettem alád, hogy meg ne fázz. A fejedet pedig a behavazott pulóverembe csavartam. – A fejemet? Minek? – kérdezte Vera. – Mert lángot kapott a hajad. Most nem csak lángvörös volt, hanem igazán lángolt! – mondta Péter, és mosolygott. – Ne félj, nem történt nagy baj, visszanő. A karod is szépen gyógyul már. Vera magához szorította a fiút, és tudta, a tűz feloldozta őket az átok alól. Többé nem kell félnie, hogy Péternek baja esik. Az átok visszaszállt, szerencsére.

Az előző részt itt olvashatod >>>