Én teremtem a boldogságom

Persze, amilyen az ember, ilyenkor fél. Én sem tudok maradéktalanul boldog lenni, mert minél boldogabb vagyok, annál inkább rettegek, hogy elveszíthetem ezt az állapotot. Folyton nyaggatom Márkot, hogy tényleg szeret-e, mit szeret bennem, és ő egyelőre türelmes, és szépen elmondja, hogy tényleg szeret, és hogy fogalma sincs, mit szeret bennem, mert úgy szeret, ahogy vagyok, egészben, ahogy a mákos gubát. Szerinte a mákos gubában sem a tejet vagy a kiflit vagy a mákot szeretjük, hanem mindezek egyvelegét. Ennek örömére újabban mákos gubának hív. Hogy eloszlassam a kételyeimet, tegnap elmentem a Segítőhöz, akinél azóta nem jártam, amióta a szerelemről úgy beszélt, mint valami adok-kapok árucseréről. Akkor nagyon dühös voltam rá, de azóta lehiggadtam, hiszen az ember, ha szerelmes, az egész világot szereti, legszívesebben mindent és mindenkit a szívére ölelne. Elmentem hát hozzá, vittem virágot is, és átöleltem. Jó volt újra nála, kellemes volt a megszokott félhomály, a dolgok picit kusza rendje. – Szerelmes vagyok és boldog – mondtam a Segítőnek. – Ugyanakkor félek, és boldogtalan vagyok, mert tudom, hogy az ilyen fajta boldogság nem tart örökké. – Honnan tudod? – mosolygott. Na tessék, már megint kezdhetek filozofálni. – Nem tudom. Csak gondolom. Mert úgy szokott történni. – Hol? A mesében? A filmeken? A Shakespeare drámákban? Nevettünk. Be kellett látnom, hogy már megint igaza van. – A sorosodat te magad alakítod. A gondolataiddal, érzelmeiddel teremted – mondta a Segítő. – Ha félsz, hogy véget ér ez a szerelmes, boldog állapot, bizony okkal félsz, mert a félelmeddel létre fogod hozni a boldogtalanságot. – De akkor mit csináljak? – kérdeztem rémülten. – Nem tudok nem félni, ha egyszer félek. – Már mondtam neked, hogy ebben a polarizált világban minden jelen van, de mindennek az ellenkezője is. Emlékszel, amikor a sötétségről és világosságról beszéltünk? – Rémlik valami. – Azt mondtam, képzeld el, hogy nincs sötétség. Hogy nem létezik. Csakis világosság van. És megkérdeztem, hogyan neveznéd akkor a világosságot. – Hm – morogtam, és próbáltam értelmes arcot vágni. – Sehogy se neveznéd – válaszolt helyettem a Segítő. – Ha csak világosság volna, nem lenne szükség arra, hogy megnevezd, hiszen nem kellene megkülönböztetned a sötétségtől. – Ez igaz. – Minden ugyanígy működik. Minden csak valamihez képest létezik. A jóság a gonoszághoz képest, a szeretet a gyűlölethez képest. A boldogság a boldogtalansághoz képest. – És a félelem a harmóniához, a nyugalomhoz képest. – Ez az! – nevetett fel. – Hát nem hiába magyarázok én neked! Okos lány vagy te. – Na jó, de miért válasz ez az én problémámra? Eddig is tudtam, hogy létezik boldogság épp úgy, ahogy boldogtalanság. – Azért válasz, mert ha benned van a félelem, akkor benned kell legyen a nyugalom, magabiztosság is. Máskülönben nem ismernéd fel a félelmet. Így van? Hiszen nem tudnád, mihez képest félsz. Nem tudnád megfogalmazni, nem tudnál beszélni róla. – Igen. – Ha tehát benned lakik a magabiztosság is, akkor már a te döntésed, mire koncentrálsz. – Hogy érti, hogy mire koncentrálok? – Voltál már úgy, hogy egy jó könyvet olvasva egyszer csak fúrni kezdett az alattad lakó? – Persze. Mindenki volt már úgy. – És mi történt? – Úgy rémlik, eleinte zavart, aztán visszamélyedtem a könyvbe. Nem emlékszem már, mi történt azután. – Én tudom, hogy mi történt – mondta a Segítő. – Amíg a fúrásra figyeltél, egyre erősebben hallottad. Azon tépelődtél, lerohanj-e a szomszédhoz, hogy megkérd, hagyja abba, vagy inkább vattát dugj a füledbe, és tűrj. Aztán visszaborultál a könyvbe, és az magával ragadott. Segített neked eltávolodni abból a környezetből, ahol fúrtak, egy olyan tájra, ahol a könyv története játszódott. És ahogy visszamélyedtél a könyvbe, már nem is hallottad, hogy fúrnak. – Lehet, hogy így volt. – Ha elég jó volt az a könyv, akkor biztosan így volt. – De miért mondta ezt el nekem? – Azért, mert az érzelmeink, gondolataink is így működnek. Jelen van bennünk a félelem, szorongás, kétségbe esés, ami épp úgy zavar, mint a fúró hangja. De jelen van bennünk a boldogság, az öröm, a nyugalom érzése is, ami pedig elringat, mint egy szép történet. Ha az egyikre figyelsz, a másik elhalkul. Ha a félelemre figyelsz, elhalványodik benned a boldogság. Ha a boldogságra figyelsz, megszűnik benned a félelem. Kezdett világos lenni. Jó kedvem lett. Hiszen nincs más dolgom, mint éjjel-nappal arra koncentrálni, hogy szeretem Márkot, és ő is szeret. – Ne feledd! A gondolataiddal, érzelmeiddel teremted meg a holnapodat. Ha a félelem érzései kerítenek hatalmukba, és azokra koncentrálsz, olyan energiákat küldesz az Univerzumba, amire válaszként beigazolódnak a félelmeid. Ha a boldogságra koncentrálsz, az Univerzum boldogsággal válaszol neked. Ez a Vonzás Törvénye. Boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok – skandáltam egész úton hazafelé. És azontúl bármikor is rossz érzés jelent meg a szívemben, elkergettem. És arra gondoltam, hogy enyém a legszebb szerelem, ami csak létezik ezen a világon. Epilógus Márk két hónapra rá elvált férfi lett. Ezzel egy időben pedig a vőlegényem. Heni pedig Olaszországba utazott, mert úgy döntött a kis bolond, hogy kalandornő lesz. Bébicsőszként dolgozik Veronában, és beleszeretett egy zenész fiúba. A kávézóba felvettünk Zsuzsi mellé egy másik lányt, szerencsére férjnél van, így talán nem szeret bele ő is Márkba. A napunk egy részét mi is ott töltjük, de a szabadidőnkben mással foglalkozunk. Márk újra fest. Én pedig írogatok. Azt hiszem, kiteljesedett az életünk. Vége