Hazugsággal mentettem meg a szerelmemet – II. rész

Valószínűleg agyvérzést kapott, mondták, de biztosat csak a kórházi vizsgálat után lehetett tudni. Rohantunk a szirénázó mentő után, aztán rettegve, egymás kezét szorongatva ültünk a folyosón. Az orvos végre előjött. Fürkésztük az arcát, hogy vajon mond-e nekünk valamit, ami reménységre ad okot. – Az édesapjának agyvérzése volt. Szerencse, hogy idejében megtalálták, mert ha még pár órán át nem kapott volna segítséget, akár bele is halhatott volna – mondta az orvos. Péter szürke arccal hallgatta. – Felépül? – kérdezte nagyon halkan.  – Minden esély megvan rá, – felelte az orvos, – bár ez nem egyhamar fog bekövetkezni. A kórházi ellátást néhány hét múlva rehabilitációs kezelésnek kell követnie, mert az édesapjának lebénult a fél oldala. De nagy eséllyel újra megtanul majd járni, ne aggódjon. – Mikor történt? – kérdezte még Péter. – Lehet ezt tudni? – Hajnalban történhetett – felelte az orvos. – Úgy öt és hétóra között. Péter rám bámult, én pedig elvörösödtem. Tudtam, hogy most megértette, az álmom nem hazudott. De nem beszéltünk többet erről. Nem volt hajlandó belátni, hogy az ilyen dolgok igenis léteznek, inkább magába nyelte a szavakat. Azóta két év telt el, és Géza bácsi olyan, mint „újkorában”. Minden héten meglátogatjuk, a mobilját pedig azóta a nyakában hordja, hogy vészhelyzetben is használni tudja. És hogy miért volt nyitva a kertkapu is és a ház is? – A piacra indultam – mesélte -, de otthon felejtettem a szatyrokat. Azokért mentem vissza, csak egy pillanatra. – Te nagyon szeretheted a fiamat – ölelt át egy nap Géza bácsi, és homlokon csókolt. Elképedtem. Nem volt jellemző rá a lelkizés, sem az ölelkezés. Magának való, szikár embernek ismertem meg. Péter azt mondta, nem volt mindig ilyen, csak amióta a felesége, vagyis az ő édesanyja meghalt. – Nagyon szeretem – feleltem. – De miért tetszik ezt most mondani? – Öreg vagyok már, nincs túl sok dolgom, ráérek hát gondolkodni. Nemrég összeálltak a fejemben az események. Amikor rosszul lettem, és magatehetetlenül feküdtem a földön, ugye, te mondtad a fiamnak, hogy látogassatok meg? Bólintottam. Miért tagadtam volna. – És honnan jött ez az ötleted? Hogy éppen akkor? – Hajnalban, félálomban rossz érzésem volt. Pétert láttam, amint egy sivár, temetőszerű parkban áll, és szomorú. És azt mondogatta, apa, apa. Géza bácsi maga elé meredt, és mosolygott. Aztán a szemembe nézett, megfogta a kezem, és azt mondta: – Megköszönhetném, hogy megmentetted az életem. De te valójában nem engem mentettél meg, hanem a fiamat. A szíved megsúgta, hogy ha elveszítene engem, ráadásul úgy, hogy egy apró ügy miatt épp haragban voltunk, azt soha nem bocsátaná meg magának. Boldogtalan, bűntudatban élő ember vált volna belőle. Könnybe lábadt a szemem, annyira átéreztem Péter fájdalmát, amitől szerencsére megmenekült. – Nagy kincs vagy te, Vivien – mondta Géza bácsi. – És tudd meg, hogy én hiszek a megérzéseidben. Tudom, a fiam csak legyint az ilyesmikre, ne haragudj rá, az én nevelésem. Én sem voltam hajlandó fiatal koromban elhinni azt, amit nem láttam. De most már öreg vagyok és sokkal bölcsebb lettem. Elfogadom, hogy vannak nálunk sokkal hatalmasabb erők, amik olykor a segítségünkre sietnek. – Köszönöm – mondtam, bár ez elég sután hangzott. De tényleg telis tele volt a szívem hálával és szeretettel, amiért hitelt adott a szavaimnak. – Nincs mit, kislányom, igazán nincs mit. Én köszönök mindent neked. És nagyon szeretném, ha te lennél a menyem, az unokáim édesanyja. – Hát, azt én is nagyon szeretném – szipogtam. Bár addig szó sem esett köztünk házasságról. Nemsokára azonban Péter nagy csokor virággal állított haza, de nem volt vidám. Megkért, hogy üljek le a fotelba, mert beszélni szeretne velem. Rosszat sejtettem. Ekkor megfogta a kezem, és egy gyönyörű kis gyűrűt húzott az ujjamra. – Ha elfogadod, ezzel a gyűrűvel most eljegyezlek téged. A nyakába borultam. Átölelt, de csak egy pillanatra, aztán lefejtette magáról a karjaimat. – Vivi, figyelj rám. Ha minden úgy alakul, ahogy terveztem, fél év múlva megtarthatjuk az esküvőt. – De? – vágtam a szavába, mert tudtam, hogy most jön a fekete leves. – De ezt a félévet külön kell eltöltenünk. Aztán elmagyarázta, hogy a főnöke tanulmányútra küldené Stockholmba. Ha onnan visszatér, magasabb beosztásba kerül, ami sokkal több pénzzel jár. Ráadásul beveszik abba a projectbe, ami ha jól sikerül, igazi szakmai hírnevet is hozhat számára. – Ugye megérted, hogy ezt most nem hagyhatom ki? Ugye, elengedsz? Mi mást tehettem volna. Nézegettem az ujjamon a kis aranykarikát, és tudtam, hogy félév sok idő, de elrepítem, ha utána végre igazán egymásé lehetünk. Már csak két hét volt az indulásig, Péter vett egy nagy titánbőröndöt, hogy mégse hátizsákkal szálljon fel a repülőre. Én egy-egy tucat alsógatyát és zoknit vettem neki, és egy jó meleg, piros pulóvert, mert bár nem sokat tudok Stockholmról, azt sejtettem, hogy hideg van ott. Közeledett az elutazása napja. És ekkor nagyon fura dolog történt. Koradélután volt, Péter dolgozott, amikor szomorúan üldögéltem a tévé előtt. Egyszer csak fura robajra lettem figyelmes. Megijedtem. Mi lehetett ez? Nem moccantam, vártam, lesz-e folytatás. De ezután csend lett, mintha mi sem történt volna. Ekkor feleltem, és elindultam, hogy körbenézzek a lakásban, mi okozhatta ezt a zajt. Amikor az előszobába értem, a lélegzetem is elállt. A nagy titánbőrönd, ami az előszobaszekrény tetejére volt felfektetve, a földön hevert. Hogyan eshetett le onnan? Képtelenség! Nem hittem a szememnek. Hirtelen arra gondoltam, betörő van a lakásban, és ő rántotta le a bőröndöt. De az ablakok csukva voltak, az ajtó zárva. Sehol senki. Akkor mi történhetett? Elképzelni sem tudtam. Az előző részt itt olvashatod >>> (folytatjuk!)