Hazugsággal mentettem meg a szerelmemet – III. rész

És ahogy ez a mondat megfogalmazódott a fejemben, hirtelen elment az adás. Csupa fekete-szürke csík futott a képernyőn, mintha ellent akarna mondani a gondolataimnak. Libabőrös lettem. Felpattantam. Kapcsolgatni kezdtem a tévét. Visszatért az adás. De akkor már nem Stockholmról volt szó, hanem az Atlanti óceánról. Tudom, nincs abban semmi különös, hogy egyszer csak elmegy az adás. Megtörtént már máskor is. De hogy épp akkor, épp egy Svédországról szóló film közben! Na, és a múltkor az a bőröndhistória! Tennem kell valami, gondoltam, mert nagyon nagy bajt éreztem. Meg kell akadályoznom, hogy Péter elutazzon. Tudtam, hogy Péternek feleslegesen beszélnék az érzéseimről, képzelgésnek, a véletlenek szerencsétlen egybeesésének venné. Még a titán bőrönd lezuhanását is képes lenne megmagyarázni, ha máshogy nem, hát kiszámolná a hőtágulási együtthatóját, és kitalálná, hogy a hő okozta görbület a magyarázata, hogy a titánbőrönd egyszerűen legurult a szekrény tetejéről. Vagy kitalálna valami más őrültséget. Igen, de akkor mit tehetnék? Eszembe jutott Géza bácsi. Másnap felültem a buszra, és kiutaztam hozzá. Örült nekem. Még azon se csodálkozott, hogy Péter nem jött velem. Neki aztán elmondtam mindent, töviről hegyire. Komoly, figyelmes arccal hallgatott. Aztán kávét főzött, és aprósüteményt hozott. Eközben nem szólt egy szót se. Amikor végre leült velem szemben, megfogta a kezem. – Minden eszközt be kell vetnünk, és meg kell akadályoznunk, hogy Péter elutazzon a holnaputáni géppel – mondta. – Igen, de hogyan? Ha megpróbálom lebeszélni, azt fogja hinni, hogy egyszerűen önző és féltékeny vagyok, és nem karok egyedül maradni. – Ebben teljesen igazad van. De akkor is meg kell akadályoznunk. Bárhogy. Akárhogy. Ha máshogy nem, hát hazugsággal. Sokáig ültünk némán, és rágcsáltuk a süteményt. Eközben csak úgy kattogtak a kerekek a fejünkben. Nem szép dolog, tudom, de mindketten olyan hazugságon törtük a fejünket, ami Pétert mindenképpen itt tartaná. Végül megszületett a megoldás. Este odaálltam Péter elé, és bejelentettem, hogy terhes vagyok. Először majd kiugrott a bőréből, fel akart kapni, csókolgatott. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy be kell csapnom, méghozzá ilyen szent dologgal. Arra kértem, hallgasson végig. – A nőgyógyász nem talált mindent rendben – mondtam, és nem mertem a szemébe nézni. – Mához egy hétre lesz egy ultrahang vizsgálat, ott majd eldől, van-e ok aggodalomra. Péter elsápadt. Túl sok volt ez neki egyszerre. Magához szorított és nagyon sokáig ringatott. Azt hittem, megszakad a szívem. Mennyi csalfa örömöt és hazug bánatot kell okoznom a szerelmemnek! Az az egy vigasztalt, hogy érte tettem, csakis érte. Fogalmam sem volt, hogy milyen veszély leselkedik rá az úton, de abban biztos voltam, hogy nem úszná meg baj nélkül. – Nem hagyhatlak egyedül ezzel a problémával – mondta végül. – Itthon maradok még egy darabig, és együtt megyünk el az ultrahang vizsgálatra.Elsírtam magam. Nagyon szerettem volna, de még nem mondhattam el az igazat. Csak azt éreztem, hogy soha, senkit nem szerettem ennyire, mint őt. Eljött az eredeti indulás napja, és Péter nem szállt fel a repülőre. Megbeszélte a főnökével, hogy egy hétre rá a csoport után megy. A főnök nem örült, de beleegyezett. Este rettegve figyeltem a híradót, hogy nem számolnak-e be repülőszerencsétlenségről. De nem történt semmi ilyesmi. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Mintha azért drukkoltam volna, hogy lezuhanjon a repülő, hogy haljon meg vagy kétszáz ember, csak hogy bebizonyíthassam Péternek, nem ok nélkül hazudoztam. Dehogy kívántam én a tragédiát! Csak rettegtem, féltem önmagamtól, a saját, sokszor hiteles megérzéseimtől, és mindentől meg akartam óvni Pétert. És attól is rettegtem, hogy ha majd megtudja az igazat, elhagy. Hogy képtelen lesz megbocsátani nekem, hogy átvertem. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert vészjóslóan közelgett a másnap, amikor Péter elé kell állnom, és be kell vallanom az igazat. Hogy hazugság volt a terhesség, hazugság, hogy valami rendellenességre gyanakodnak, hazugság minden. Hajnali négykor még a konyhában ültem, és tejet ittam. Aztán valamikor hatóra tájban végre elnyomott az álom. Péter szavára ébredtem, és a kávé illatára. – Kelj fel gyorsan, Vivi – mondta. – Nem fogod elhinni, mi történt. Péter sápadt volt, és szörnyen izgatott. Öt perccel azelőtt hívta a főnöke, hogy nagy baj történt. A három mérnök srác, akik tegnap Stockholmba indultak, balesetet szenvedtek. Az autó, amivel a reptérről a szállásukra vitték volna őket, megcsúszott, és kipenderült az autópályáról. Oszlopnak ütközött, felborult, és vagy négyszáz métert csúszott a tetején. Egyetlen egy srác élte túl, az is válságos állapotban van a kórházban. Elsírtam magam. Nem is sírtam, zokogtam. És úgy öleltem Pétert, mintha soha nem akarnám elengedni. – Nyugodj meg, Vivi, nyugodj meg – súgta. – Itt vagyok. – Nem mondtam igazat! – ordítottam. Csupa könny és maszat volt az arcom. – Becsaptalak! Nem is vagyok terhes! – Micsoda? – nézett rám, és jeges volt a tekintete. – Miért? Miért? Úgy éreztem, nem leszek képes végigmondani. De ekkor csengettek. Péter nyitott ajtót. – Géza bácsi! – kiáltottam, és a nyakába borultam. Még soha nem örültem váratlan vendégnek ennyire. Péter értetlenül állt, fogalma sem volt arról, hogy mi ilyen jóban vagyunk. És akkor végre eldadogtam Géza bácsinak, hogy mitől menekült meg Péter. Belesápadt. Kért egy pohár vizet. Majd azt mondta: – Becsüld meg ezt a lányt, fiam. Annyira, de annyira szeret téged, hogy már-már az őrangyalod lett a lelke. És elmesélte a bőröndöt, meg a tévéműsort, szépen sorban. Nem törődött Péter cinikus megjegyzéseivel.  – Egy egész délután töprengtünk, hogy mivel tudnánk megállítani. Bocsásd meg neki, hogy terhességet hazudott, de nem volt jobb ötletünk. Péter nem felelt, csak nézett maga elé. Aztán az apját bámulta sokáig, majd végül rajtam csillapodott meg a szeme. Végre eltűnt belőle az a jeges fény, ami az előbb annyira megrémített. – Na, gyere ide, te jóboszorkány! És én rohantam, és az ölébe ültem, és átöleltem nagyon, de nagyon szorosan.  Már egy hónap és három hét eltelt Péter útjából. Nagyon lassan megy az idő, de én türelmesen és szerelmesen várom. Géza bácsival minden pénteken találkozunk, és kotyvasztunk valami finomat. Mire Péter hazajön, és feleségül vesz, egész jól tudok majd főzni. Az előző részeket itt olvashatod: Hazugsággal mentettem meg a szerelmemet II. >>> Hazugsággal mentettem meg a szerelmemet I. >>>