Valaki ott volt velem

Azzal, hogy a testemhez ért, azt üzente nekem, hogy nem szeret, csak ki akar használni. (Drága orosz tanárnőmhöz, Alla Alexandrovnához mentem sírva, hogy hallgassa meg, milyen szörnyűség esett meg velem, de ő csak mosolygott, és döcögős magyarsággal azt mondta, egy nő mindig örüljön, ha egy férfi megkívánja, nincs ezen mit búslakodni.) De én akkor és ott, azon a májusi, verőfényes délutánon mégis nagyon szomorú voltam. Azt is megkockáztatnám, hogy egy kicsit meg akartam halni. Azzal, hogy Balázsban csalódtam, az egész férfinemben is csalódtam, sőt, az igaz szerelemben is, meg az egész jövőmben, az életem értelmében. Ilyen hangulatban ballagtam az Andrássy úton a körút felé.   Amikor az Oktogonhoz értem (akkor még November 7. térnek hívták) automatikusan megvártam, míg zöldre vált a lámpa. Igen ám, de az úttest felénél, ahol a villamossínek keresztezik az utat, már másik lámpa állt, és az pirosat mutatott. Megálltam hát az úttest közepén, a sínen, és csak bambultam magam elé könnyben úszó szemmel, amiért ilyen csúnyán elbánt velem a Balázs. Mintha nem is ott lettem volna, se nem láttam, se nem hallottam, csak potyogtak a könnyeim, és semmi kedvem nem volt élni. Ekkor éles csilingelést hallottam. Aztán egy hirtelen jött robajt. Valaki megfogta a vállam, és hátra rántott. Majdnem hanyatt estem. Ahogy hátralendültem, elrobogott előttem a villamos, csörögve, zörögve, zakatolva. Még ma is érzem a szelét az arcomon. Halálra váltan bámultam utána. Ha húsz centivel előrébb állok, maga alá sodor. Szétroncsolt volna. Meghaltam volna. De legalábbis nyomorék lettem volna életem végéig. Ahogy felocsúdtam, körbenéztem. Vagy húsz ember állt körülöttem, mind arra vártak, hogy a villamos elhaladjon és a lámpa újra zöldre váltson. Senki nem nézett rám. Hátrafordultam, hogy megkeressem a jótevőmet. Azt az embert, aki látva, hogy veszélyben vagyok, idejében megragadott és elrántott. Szürke, közönyös tekintetekkel találkoztam. Senki nem mosolygott rám, senki nem csóválta a fejét, hogy ejnye, te ábrándos kislány, hát miért nem figyelsz. De akkor ki? – csapongtak a gondolataim. Továbbra is az arcokat pásztáztam. Nem akartam elhinni, hogy egy árva lélek se reagálja le, ami történt. Hiszen majdnem elgázolt a villamos! Hiszen csörömpölt, csilingelt, hogy figyelmeztessen! Más esetben biztosan van legalább egy kotnyeles öregasszony, aki morog és hőzöng, hogy milyen hülye ez a mai fiatalság. Öregasszony volt most is, csőstül. Csak éppen mindegyik, mintha Csipkerózsa álmát álmodnák, unottan nézett maga elé. Nem hagyott nyugodni a történet. Ki volt a megmentőm és miért nem jelezte, hogy ő az?  Néhány nap múlva a nagymamámhoz mentem látogatóba. Neki meséltem el a történetet. (Másnak nem mertem, mert ismertem a felnőttek reakcióit: képzelődtél, úristen, miért nem nézel körül, még elüt valami, mit csámborogsz te a körúton tanulás helyett, ki az a Balázs, majd letöröm én a derekát, hogy fogdossa a lányom, satöbbi.) De a nagyi, az más. A nagyi mindent megért és semmin nem háborodik fel, legalábbis ami velem kapcsolatos. De hát ilyen egy igazi nagyi. Sokáig hallgatott, miután a történetem végére értem. Elkomorodott. Még sose láttam ilyennek. Azt hittem, elszomorítottam őt is, és majd a fejemhez vágja, hogy nem kéne fiúznom meg csavarognom, ahogy a többiek tennék. Aztán rám nézett, és azt kérdezte, hallottam-e már az angyalokról. Persze, nevettem, tele van velük a mesekönyv.  Komolyságra intett, és azt mondta, ez nem mese, angyalok igenis vannak, ők az Isten hírnökei. Általában láthatatlanok, de ha akarják, emberi külsőt öltenek és megmutatják magukat. Olyan is van, hogy fényként vagy szélviharként jelennek meg. A lényeg, hogy azért vannak, hogy őrizzék, vigyázzák, segítsék az embereket. Olyan szépen beszélt, hogy könnybe lábadt a szemem. Aztán elmesélt egy történetet. A második világháborúban történt, negyvennégyben. Amikor már nem volt elég három keresztény nagyszülőt igazolni. Kihirdették, hogy akinek nincs négy keresztény nagyszülője, vagyis negyedíziglen zsidó, jelentkeznie kell a pályaudvaron, hogy bevagonírozzák és elvigyék. A halálba. A nagyi akkor még fiatal volt, két kisgyerekkel. Tudta, hogy mennie kell. Nem bújhat el, mert úgyis megtalálnák, és akkor nem csak őt, de a gyerekeit és nagyapát is kivégeznék. Arra sem volt ideje, hogy elbúcsúzzon a családjától. Levelet írt nekik, a nagyi azt mondja, hogy apánál még mindig meglehet valahol a régi papírok között. Aztán indult, hogy időben odaérjen. Sárga csillagot kellett tűznie a kabátjára. Ahogy a sarkon befordult, egyszer csak, mintha nagyot lökött volna rajta valaki. Elesett. Nagyon fájt a lába, alig tudta megmozdítani. Nézte, hogy vajon ki lökhette föl. De az egész utca üres volt. Sehol egy lélek. Nagy nehezen feltápászkodott, de csak az egyik lábára tudott ráállni. Hányingere lett a fájdalomtól, kiverte a víz, szörnyen rosszul lett. Miközben tudta, hogy mennie kell, rohannia, mert a családjára hozza a bajt. Ekkor a semmiből előkerült egy férfi. Magas volt, világos ballont viselt. Belekarolt a nagyiba és visszakísérte a lépcsőházba. Ott megkérdezte, hányadikon lakik. A másodikon, mondta a nagyi. A férfi a karjába vette a nagymamámat és felvitte a másodikra. Be, egyenesen a lakásba. Ott leültette a fotelba. Ekkor érkeztek haza a többiek. Nagyapa, és a két gyerek. Nagyi magyarázkodni kezdett, elhadarta, mi történt vele, és hogy ez a kedves fiatalember hozta haza, mert járni sem tud. És rámutatott a férfira. Vagyis csak akart. Mert már nem volt sehol. Nagyapa furán nézett nagymamára. Milyen férfiról beszélsz, kérdezte. Mert hogy ő nem látott senkit. Sem a lakásban, sem a lépcsőházban, sem a kapuban. Pedig találkozniuk kellett volna. Mindenképpen látniuk kellett volna egymást, magyarázta nagyi. Ekkor már megértettem, micsoda lények az angyalok. Láthatatlanul lökdösődnek, csak hogy megmentsenek minket. Aztán, ha nincs más megoldás, megjelennek, és a karjaikban visznek menedékbe. Még aznap bemondta a rádió, hogy Németország elvesztette a háborút. Ha a nagyi akkor odaért volna a pályaudvarra, ki tudja, talán nem élte volna túl. De így megmenekült. Amióta ezt tudom, valahogy mindig boldog vagyok. Akármilyen bosszantó dolog történik is velem, tudom, hogy alapjában véve biztonságban vagyok, mert fentről vigyáznak rám.

  A sorozat előző részeit itt olvashatod: Váltsd valóra az álmodat! >>> Apa búcsúzott tőlem >>>