Váltsd valóra az álmodat!

Amikor tizenhárom éves voltam, elváltak a szüleim. A kamaszkor, és ez a trauma úgy megviselt, hogy többé nem érdekelt a tanulás. A szép álmom, hogy orvos legyek, örökre szertefoszlott. Kínkeservvel végeztem el a gimnáziumot, az érettségivel a zsebemben pedig munkát kerestem. Hallani sem akartam arról, hogy tovább tanuljak, hiába unszoltak akkor is szerető szüleim. Én majd másképp fogok élni, gondoltam, sok pénzt fogok keresni, és sose válok el. Igen, mert meg voltam győződve arról, hogy ha a szüleimnek nem lettek volna örökösen anyagi problémái, akkor nem váltak volna el. Az életem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Mint annyian, én is Olaszországba szerződtem táncosnőnek. Nem számolhatok be szörnyűségekről, nem raboltak el, nem kényszerítettek prostitúcióra, de amit kerestem, azt fel is éltem, nem tudtam félretenni pénzt. Huszonhat éves voltam, mire végre beláttam, kezdeni kéne valamit az életemmel. A táncolásból maholnap kiöregszem, és itt állok majd egy idegen országban, pénz, állás és család nélkül. Összecsomagoltam és visszajöttem Magyarországra. Az olasz nyelvtudásomnak köszönhetően munkát kaptam egy olasz-magyar vállalatnál mint titkárnő, ügyintéző. Szépen fizettek, kibéreltem egy lakást, és be is bútoroztam. Csak éppen valami nagyon hiányzott az életemből. Nem, nem a szerelem, mert addigra a szerelem is bekopogott az egyik kollégám személyében, aki azóta a férjem. Szóval nem a társ hiányzott. Valami egészen más. Minden reggel arra ébredtem, hogy már megint egy új nap, amit túl kell élnem. Vonszoltam magam, kedvetlenül sminkeltem a fürdőszobában, kedvetlenül ittam a kávét, és irtóztam a gondolattól is, hogy megint nyolctól ötig egy számomra teljesen érdektelen cég ügyeit kell intéznem. Egyik nap hazafelé bandukoltam, amikor megállított egy nagyon öreg, nagyon rácos cigányasszony. Hirtelen a mesék jutottak eszembe, és az, hogy nem árt öreganyámnak szólítanom, mert még elátkoz. Egy kis aprópénzt kunyerált, azt nyafogta, hogy négy napja nem evett. Mosolyogtam rajta, mert igen jó húsban volt, de azért elővettem a tárcám, és adtam neki kétszáz forintot. Elvette a pénzt, és megfogta a kezem. Úgy nézett az arcomba, mintha valami szörnyűséget látna. Megrémültem. El akartam menni. Odaadtam már a pénzt, akkor meg minek fogdos, minek szorongat. – Vess számot az életeddel, lányom – mondta. – Keresd meg a régi álmaidat, és váltsd végre valóra őket. Égettek a szavai. Mire felocsúdtam, már elment. Értetlenül néztem utána. Szerettem volna szólni, hogy jöjjön vissza, magyarázza meg, hogy értette, de mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Csak álltam ott, és bámultam magam elé. Aznap este nem siettem haza, leültem egy játszótéri padra és néztem a gyerekeket. Vess számot az életeddel – hallottam még mindig a kemény szavakat. Hol is tartok most – gondolkodtam. Van egy klassz férjem, aránylag jó munkám, huszonkilenc éves vagyok, mi kell még? Nemsokára lesz saját lakásunk, tervezhetünk gyerekeket, hiszen boldognak kéne lennem! De nem vagy az – hallottam egy fura hangot a fejemben. Nem vagyok boldog, ha nem csinálhatom, amit szeretek. Hajdan orvos szerettem volna lenni, embereket akartam gyógyítani. Semmi máshoz nem volt soha kedvem. Orvos már nem lehetek, öreg vagyok már ahhoz, hogy hat-nyolc évre iskolapadba üljek. Ez a hajó elment. Mire mindezt végiggondoltam, nagyon szomorú lettem. Amikor hazaértem, elmeséltem a férjemnek a történteket. Csak legyintett. – Jó nekünk így – mondta -, ne engedd, hogy felkavarjon egy buta öregasszony. Nyilván mindenkinek ezt mondja, aki szembe jön vele. Gondolj csak bele, ez a duma, hogy ne feledd a régi álmodat, meg hogy gondold át az életedet, százból kilencvenkilenc embert szíven találna. Nagyon kevesen vagyunk, akik követtük az álmainkat. – Te miről álmodtál, amikor kicsi voltál? – kérdeztem. – Hajóskapitány akartam lenni egy óceánjáró hajón. Ezen persze nevettünk. A férjem ma menő külkereskedő, semmi köze a hajókhoz. Még hogy hajóskapitány! Lefeküdtünk, mintha mi sem történt volna, de belőlem mégsem múlt el az a fura izgatottság, amit a cigányasszony szavai okoztak. Teltek a napok, végeztem a dolgom, mint egy alvajáró, míg egy nap a buszmegállóban majdnem fellökött egy srác. Kiverte a táskámat a kezemből, szanaszét hullottak a földön a dolgaim: kulcsok, szépítkező kütyük, meg egy csomó papír, levelek, ami egy női táskában lenni szokott. Sietve kapkodtam össze, nehogy eltapossák, vagy elfújja a szél. Otthon aztán kiborítottam a táskám, hogy rendet tegyek benne. Míg a dolgaimat rendezgettem, teljesen váratlanul újra hatalmába kerített az a furcsán szomorú, izgató érzés, amit először az öregasszony szavai okoztak. És ekkor a táskám legmélyén, mintha öröktől fogva ott lapult volna, találtam egy papírt. Egy amolyan szórólap volt. Kineziológus tanfolyamot hirdetett. A hátoldalán ez állt: A gyógyítás a másik ember szeretete. Megdobbant a szívem. Hiszen nem kell orvosnak lennem ahhoz, hogy gógyíthassak! Hiszen itt a lehetőség, hogy valóra váltsam az álmom! Az izgalomtól kétszer is mellétárcsáztam, míg végre sikerült felhívnom a szórólapon szereplő számot. Egy nagyon kedves hölgy azt mondta, épp idejében jelentkeztem, mert szombaton kezdődik az első előadás. Elvégeztem a tanfolyamot, sőt, nem csak azt. Mára természetgyógyász- kineziológus vagyok, és mondhatom, nagyon boldog. A betegeim meggyógyulnak, egymásnak adják a kilincset. Végre azt tehetem, amire születtem, végre valóra váltottam az álmomat. A sorozat előző részét itt olvashatod: Apa búcsúzott tőlem >>>