Egy fecske nem csinál nyarat – tartja a közmondás, ez azonban csak átvitt értelemben igaz. A valóságban már az első fecske érkezéséből bizonyosra vehető, hogy itt a tavasz, és amikor csapatokba verődve egyre hangosabb csiviteléssel ülnek a drótokon, tudhatjuk, hogy hamarosan itt a jó idő.
A legelsőt ugyanis hamarosan követi a többi, és amint megérkeztek, késedelem nélkül azonnal hozzálátnak a fészekrakáshoz, tojásmelengetéshez, utódneveléshez. Mire beköszönt az ősz, már a frissen kirepült fiókáknak is készen kell állniuk a nagy útra.
Miért vándorolnak a madarak?
Miért hagyják el évről évre szülőföldjüket, és vágnak neki a sok ezer kilométeres utazásnak, mit sem törődve a sok veszéllyel? És ha már egyszer elérték a trópusokat, a táplálékban bővelkedő örök nyarat, miért kelnek útra tavasszal újra, s térnek vissza, hogy utódaikat itt, nálunk nevelhessék fel?
De főleg: hogyan tájékozódnak, hogyan találják meg az utat két hazájuk között, miért nem tévednek el soha? Ezek a kérdések időtlen idők óta foglalkoztatják az embert, de még mindig nem sikerült kideríteni a teljes igazságot.
A trópusokon megszámlálhatatlanul sok madár él
A trópusok valóban bővelkednek táplálékban, de bővelkednek fészkelő madarakban is, így aztán a fiókanevelés időszakában óriási a versengés. A tudósok szerint ez késztette a mai vándormadarak ősét arra, hogy a jégkorszak elmúltával újból életre kelt mérsékelt égövi területek felé terjeszkedjen. Ezek a területek gazdag élelemforrást kínálnak a nyári időszakban, és nem olyan túlzsúfoltak, mint a meleg égöv, amelyről köztudott, hogy hihetetlen mennyiségű állatnak ad otthont.
Az új élőhelyeket meghódító madárfajok jelentős része alkalmazkodott a hideghez is, és megoldotta a téli időszak átvészelését; elvégre a madártoll kiváló hőszigetelő. Másik részüket azonban az évről évre beköszöntő ideiglenes jégkorszak visszaűzi a melegebb tájakra.
Elsősorban azok a madarak kénytelenek útra kelni, amelyek nem érik be magokkal, dér csípte bogyókkal, a szegényes téli koszttal. Ezért a léggyel és szúnyoggal együtt eltűnik ősszel a fecske és a többi rovarevő. S mert a béka, a sikló is biztonságos helyen telel, nem bukkanhat rá a gólya, követi hát a fecskéket délre. De sok halevő madár is kénytelen délen szerencsét próbálni, ha megkérgesedik a vizek háta. Viszont nem minden vándormadár költözik a messzi délre telelni. Van, amelyik csak addig vonul, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy élelemhez jusson. Így aztán az igazi költözők által elhagyott terület a még nagyobb hideghez szokott északi fajoknak szolgálhat telephelyül.
Sokszáz kilométert vándorolnak a madarak
Tízezrek viszont egész kontinenseket repülnek át, mindig ugyanazon az útvonalon. Nem egyenesen, légvonalban vonulnak: a nagy kiterjedésű, nyílt vízfelületeket többnyire kikerülik. A hazai fehér gólya részben a Gibraltári-szoros, részben a Szuezi-csatorna felé kerüli meg a Földközi-tengert, hogy dél-afrikai telelőhelyéről hazatérjen.
Vándorlásuk közben különböző módszerekkel tájékozódnak. Napközben segítségükre vannak a domborzat jellegzetességei, éjszaka a csillagok állásához igazítják röptüket. De a ködös, borult időben is pontosan tudják merre kell haladniuk. Ilyenkor a föld mágneses tere segíti őket a tájékozódásban. Valóságos belső iránytűvel rendelkeznek. Ezt bizonyítja az a kísérlet-sorozat is, amit évtizedekkel ezelőtt végeztek az Egyesült Államokban: mesterséges mágneses teret alakítottak ki az egyik észak-amerikai egyetem állattani intézetében.
Mindig dél felé repülnek
A költöző madarak ketrecének aljára pedig festékpárnát helyeztek, amire a madár mindig kénytelen volt rálépni, ha leszállt. A lábnyomok eloszlásának statisztikai elemzéséből megállapították, hogy a madarak túlnyomó többsége a vándorlási ösztönének engedelmeskedve a mesterséges dél felé indult. De amint ezt a mesterséges hatást megszüntették, a madarak a valódi déli irányba repültek. Aztán újra mesterséges déli pólust alakítottak ki, de az előzőtől eltérő irányban, és a madarak ettől kezdve erre felé vették útjukat.
A természetben útnak indulók számára ez a hosszú vándorlás természetesen kockázatos vállalkozás. A madarakra útközben ezer veszély leselkedik. Amelyiknek az ereje, zsírtartaléka nem elegendő, az nem ér célba; az időjárás viszontagságai is megtizedelik soraikat. Sok helyen az ember is kihasználja a vonulást, és csapdát állít, vagy tömegével lövöldözi le a levegő vándorait. A madarak mégis elindulnak, egyesével vagy csapatostul, és valóban meghozzák évről évre a várva várt nyarat.
Ezek is érdekelhetnek
Ajánlott tartalmak
