A zarándok, aki Szent Jakab napján született

– Egyedül indultál el? – Egy nagyon kedves barátnőmmel mentem, mert akkor még nem mertem egyedül nekivágni az ismeretlentől való félelmem miatt. Most már bármikor elindulnék egyedül is. – Fizikailag hogyan bírtad? – Íróasztal mellől álltam fel, mindenféle edzettség nélkül. A 10 kg-os hátizsákkal a napi 25 km-es átlag megterhelő volt az első napokban. Vízhólyagok nőttek a lábamra, és a csípőm rosszul bírta a zsákot. De a fájdalmak eltörpültek, és napról-napra meg tudtam újulni – ez számomra is hihetetlen volt. – Voltak-e meghatározó lelki, spirituális élményeid? – Látomásaim, és az egyéb irodalmakban leírtakhoz hasonlók nem voltak. Viszont hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam, igazán szabadnak. És bármire szükségem volt az út során, az szinte rögtön megadatott. Aztán a bárokban vissza-visszatérően felhangzó zene, ami végigkísért (nagyon sok Sarah Brightman, stb.), és amelyeket üzenetként fogtam fel. Azóta itthon is ezeket hallgatom.

– Mennyire figyeltél befelé, önmagadba, és mennyire a külvilágra, a zarándoktársakra, a helyiekre? – Azt hiszem, mivel nem egyedül voltam, és mivel lenyűgözött a táj és a hely, ezért inkább kifelé figyeltem. Persze a „kint” hatott befelé is, és végtelen nyugalommal árasztott el. Hihetetlen, milyen emberekkel találkoztunk – a legkülönfélébbekkel, akik valahol mégis egyformák voltak: ugyanolyan problémákkal szembesültek, legyenek sztárügyvédek, vagy egyszerű fizikai munkások. A helyieket mindenhol nagyon megkedveltük, de nem tudtuk eldönteni, hogy ez a szimpátia mennyire szól a Caminónak, és mennyire a spanyol mentalitásnak. – Mi volt a legkedvesebb/legkellemetlenebb élményed? – Kellemetlent nem tudok említeni. A legkellemesebb élményem az egyik zarándokszállás volt egy hegy tetején, hollandok tartották fenn. Vacsora közben néztük a naplementét, és a faluból, a templomtérről szintén Sarah Brightman zenéje szólt. Olyan érzés volt, mintha az ember a Mennyországban lett volna, a világ tetején.

– Születtek-e tartós barátságaid az Út során? – Igazából nem. Az emberek nem ezért vannak itt, bár rengeteget megosztanak egymással, de talán éppen azért is, mert tudják, nem feltétlenül találkoznak többet. A barátnőmmel viszont még szorosabbá vált a kapcsolatunk. – Mit adott neked az Út megtétele, mi az, amit már azóta le tudtál szűrni, hasznosítani tudtál a mindennapjaid során, emberi kapcsolataidban? – Először is végtelen nyugalmat. Megerősített benne, hogy amire szükségem van, azt megkapom a megfelelő helyen és időben. Az emberekkel kapcsolatban pedig a bizalmat hozta vissza, és a nyitottságot. Bár ezeket itthon, a mindennapokban nehéz megtartani, mert az ember igen sebezhető. De tudom, hogy van egy biztos hely az életemben, ahová bármikor visszamehetek és feltöltődhetek. – Mit üzensz azoknak, akik még csak fontolgatják az Út megtételét? – Mindenképpen tegyék meg, és ne féljenek! Ez maga a csoda? Én sem akartam elhinni, de így van. – Kapcsolatban maradtál a Caminóval? – Igen, azóta is eljárok a Camino-klubba, és idén tervezem a maradék rész megtételét. Még hátravan az O’ Cebreiro! Érdekesség, hogy amikor 2006. július 29-én elindultam, éppen 30 éves voltam. Szent Jakab napján születtem. 🙂