Zarándokút a végtelenbe

– Mesélj nekünk egy kicsit magadról! – Közel 8 éve tanítok a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében. Kizárólag gyakorlatorientált tárgyaim vannak, mint például kooperatív tanítási technikák, projektpedagógia, tanítási dráma, pedagógiai helyzetgyakorlatok. Az egyetemi főállásom mellett az Oktatási Minisztériumban európai uniós pályázati szakértőként, az Educatio Kht-nél pedig szakmai fejlesztőként és tanácsadóként dolgozom. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az időm szinte száz százalékában azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek. És ez nemcsak a munkámra, hanem a magánéletemre, a szabadidőmre is igaz. Mindig is a túrázás és az utazás volt a hobbim, és az utóbbi időben még hangsúlyosabban jelent meg az életemben kedvenc időtöltésem. Ezt nagyrészt a férjemnek köszönhetem, akivel 2007. május 12-én kedvenc hegységünkben, a Bükkben mondtuk ki egymásnak a boldogító igent. Minden szabadidőnket a természetben töltjük, virágokat, állatokat fotózunk, barátainkkal túrázunk, hegyet mászunk, evezünk, utazgatunk, mini-expedíciókat szervezünk. – Hogyan kerültél kapcsolatba a Caminóval? – 2005 decemberében olvastam Paulo Coelho A zarándoklat című könyvét. Őszintén megvallva, egyáltalán nem tetszett. Van olyan Coelho-könyv, amelyik tetszik, de ez unalmasnak, sőt hiteltelennek tűnt. A felénél letettem, pedig ritkán esik meg velem, hogy nem fejezek be egy könyvet, amibe belekezdek. Karácsonykor nagyon egyedül éreztem magam, ezért elmentem a barátnőmhöz, a szülei tanyájára. Ő is egyedül volt. És ő is A zarándoklatot olvasta. És neki sem tetszett. Viszont jót beszélgettünk a Caminóról. Én csak annyit tudtam róla, amennyit Coelho könyvének feléből kiolvastam. Azaz semmit. A barátnőmnek viszont volt némi plusz információja, mert egy ismerőse már végigjárta az Északi Utat. Teljesen magával ragadott minket a hév. Vajon milyen lehet? Vajon meg tudnánk csinálni? Még aznap éjszaka megszületett a terv: nyáron El Camino. Bár addig is túrázgattunk, de úgy gondoltuk, ehhez azért fittebbnek kell lennünk, ezért elkezdtük szisztematikusan bejárni az Országos Kék Túra vonalát. Február elejétől hétvégenként egy-egy napot túrával töltöttünk. Közben megrendeltük a repülőjegyeket, Barcelonában szállást foglaltunk, vettünk túraszandált, hátizsákot és egyéb dolgokat, amikről úgy véltük, jól jönnek majd az egyhónapos út során. – Miért éppen Pamplonából indultatok? – A barátnőmnek csak 30 napnyi szabadsága volt, ezért a biztonság kedvéért nem a kezdőpontból, St. Jean Pied de Portból, hanem Pamplonából indultunk, így összesen 715 kilométer gyalogoltunk. 2006. július 15-én indultunk, és 26 nap gyaloglás után értük el Santiago de Compostelát.   – Végig együtt mentetek? – Kilenc napig mentünk együtt. A nyolcadik napon megérkezett egy barátnőnk, aki – mivel csak rövidebb időre tudott eljönni a munkahelyéről – Burgos előtt csatlakozott hozzánk. A mai napig nem tudom pontosan megindokolni, mi volt az oka, hogy Burgosban elváltam tőlük. Már egy-két nappal korábban elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy egyedül szeretnék menni, de nem mertem mondani, mert nem akartam a lányokat megbántani. A burgosi zarándokszáláson úgy aludtam el, hogy majd reggel korábban felkelek, és megmondom, hogy inkább menjünk külön. Egész éjjel nem tudtam aludni. Lelkiismeret-furdalásom volt, és persze attól is féltem, hogy elveszítem a barátaimat. Hajnalban, amikor felébredtem, az egész karom tele volt diónál is nagyobb, vörös, kemény duzzanatokkal. Mivel az egész délelőttöt a burgosi kórházban töltöttem, így nem tudtam a lányokkal menni. Végül telefonon mondtam el, hogy inkább szeretnék egyedül lenni. Ezután már csak néha-néha futottunk össze egy-egy szálláson. Abszolút konfliktuskerülő vagyok, és nem is tudok jól kijönni az ilyen helyzetekből. Nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim szomatizálta a tüneteket, hogy legalább késleltesse a konfliktust. Szerencsére barátnőim, ha nem is azonnal, de elfogadták a döntésemet. – Hogyan bírtad a strapát? – A Caminóról azt mondják, hogy három nagy szakaszból áll: az első a fizikai, a második a lelki, a harmadik pedig a szellemi megterhelés szakasza. Az első szakasz a spanyol felföld, azaz a Mezeta „bejáratáig” tart. Fizikailag valóban ez volt a leginkább megterhelő szakasz. 10-12 napja gyalogolsz, a lábaid telis-tele vízhólyagokkal, a lapockáid fájnak a hátizsák súlyától, és az égető naphoz sem szoktál még hozzá. Az út mentén mindenhol „kőbabák” állnak. Kisebb-nagyobb kövek, amelyeket a zarándokok pakolnak egymásra útjuk során. Van, aki spirituális ihletettségből, van, aki babonából, és van, aki csak azért, mert jól mutat. Én nem éreztem késztetést, hogy gyarapítsam az út menti kőrakásokat. Sőt, eszem ágában sem volt ilyesmire pazarolni azt a kevéske energiámat. Pontosan emlékszem arra a pillanatra – a tizedik napon, dél körül – amikor egyszer csak felemeltem egy követ az útról, és gondolkodás nélkül letettem az egyik kőrakás tetejére. Furcsán éreztem magam, nem értettem, miért csináltam. Először elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy biztosan kezdek megbolondulni. Csak pár perccel később vettem észre, hogy valójában mi is történt velem. Nem fájt semmim. Tíz napja minden pillanatban – még éjszaka is, ha felébredtem – valahol fájdalmat éreztem a testemben. Elmúlt. Véget ért a fizikai megterhelés szakasza. És jött a Mezeta. Egy hét a nagy semmiben. Amerre ellátsz, síkság, sehol egy fa, sehol egy kis árnyék, semmi. Legalábbis számomra ez maradt meg belőle. És a Camino (az én Caminóm) legfontosabb napja. A Castrojeriz nevű kis faluban nem tudtam vizet tölteni a kulacsomba, mert az út menti kutat ellepték a darazsak. Kereshettem volna másik kutat, de valahogy nem akaródzott visszafordulni. Még legalább 20 kilométer volt hátra aznap. Elindultam. Egyszer csak egy hatalmas, kopár hegy tornyosult elém. Mire felkapaszkodtam a tetejére, már nagyon szomjas voltam. Aztán pár perc múlva szó szerint elállt a lélegzetem. A hegy másik oldalán az út a végtelenbe vitt. Egy végeláthatatlan, kanyargó kígyó tárult elém. Körülötte az égvilágon semmi. Ott álltam magasan az út fölött. Égetett a nap. Szomjas voltam. Egyedül voltam. Teljesen egyedül. És azt vettem észre, hogy mosolygok. Azóta sem tudtam megfogalmazni azt az érzést, amit akkor éreztem. Azt hiszem, boldog voltam. Ez volt a Mezeta. És a következő napokban is így éreztem. Hónapokkal később, a barátnőm megkérdezte, melyik volt a kedvenc napom a Caminón. Elmeséltem neki a hegytetős élményemet. Csak annyit mondott, hogy nem is nagyon emlékszik arra a helyre. Többen voltak, beszélgettek, egyáltalán nem érzett hasonlót? Akkor értettem meg, hogy ezért kellett egyedül mennem. Az út harmadik szakasza a szellemi megterhelés szakasza. Ez az út utolsó része, a mély gondolatok és a számvetés ideje: Galícia, egészen Santiago de Composteláig. Galíciába lépve megismerkedtem egy spanyol baráti társasággal, velük tettem meg az út hátralévő részét. Nagyon jól éreztem magam, nagyon kedvesek és szórakoztatóak voltak. Mivel egyikük sem beszélt angolul – ami a közös nyelv lehetett volna – ezért spanyolul tanítgattak. Kellemesen teltek a délutánok, ettünk, ittunk, társasjátékoztunk, beszélgettünk. Szinte észre sem vettem, amikor Santiagóba értem. Nem voltam fáradt, legszívesebben mentem volna tovább, még 100-200 kilométert. Santiagóba lépve úgy éreztem, nem sikerült lezárnom a Caminómat. Sokat gondolkodtam azóta, hogy talán elszúrtam a végét. Talán egyedül kellett volna maradnom. Egyedül, a gondolataimmal. De akármikor végiggondolom, mindig arra jutok, hogy így volt jó, így kellett lennie. Nem én lettem volna, ha nem így alakul. Egyszerűen ilyen vagyok, ezért volt ilyen a Caminóm is.

– Így visszatekintve mit mondanál: hatással volt az út  a mindennapjaidra, emberi kapcsolataidra? – Előtte, közben, és utána rengetegszer feltették nekem azt a kérdést, hogy „Mit várok/vártam a Caminótól?” Mindig próbáltam valami frappáns választ gyártani rá. Olyan választ, ami általában el szokott hangzani a Caminót végigjárók motivációi között, és ami őszintén igaz is rám. Általában valami ilyesmit mondtam: nagyon nehezek voltak az utóbbi éveim. Sokszor egyedül voltam, sokszor magányos voltam. Nem tudtam megoldani a magánéleti problémáimat (mivel nem állt hatalmamban megoldani azokat). A munkába temetkeztem. Éjjel-nappal dolgoztam. Reggel még pizsamában leültem a számítógép elé, ott reggeliztem, ott ebédeltem, ott vacsoráztam, késő éjszakába nyúlóan dolgoztam, és egyedül bújtam az ágyba. Szükségem volt arra, hogy egy darabig kivonuljak ebből az életformából. Igazából – de ezt nem mondtam senkinek, mert túl közhelyesnek tartottam – azt vártam a Camintól, hogy segít végiggondolnom az életemet, a problémáimat, a hibáimat. Azt vártam, hogy talán segít megváltozni. Segít abban, hogy jobb legyek. Aztán hazaértem. A Camino nem oldotta meg a problémáimat, és jobbá sem váltam általa. Hazaértem, és nagyon rosszul lettem. Kórházba kerültem az asztmám miatt. Hetente egyszer pszichológushoz jártam, akinek a nyakába önthettem a nyűgjeimet.  Aztán 2006 szilveszterén eldöntöttem, hogy 2007 a változás éve lesz számomra. A barátaim mosolyogtak rajta, de azóta is emlegetik, hogy emlékeznek erre a határozott kijelentésemre. Mert 2007 valóban a változás éve volt számomra. Mesébe illő fordulatokkal, de ez már egy másik történet? Igazából csak most – lassan két év távlatából – értettem meg, hogy mit kaptam a Caminótól. Tudatosította bennem, hogy bármit meg tudok tenni, ami hatalmamban áll, és hogy még mindig boldogtalan lennék, ha más valakitől/valamitől várnám a választ, a megoldást, a segítséget. – Mit tanácsolsz azoknak, akik fontolgatják az Út megtételét? Nincs általános recept a Caminóra. Menj, ha úgy érzed, hogy menned kell. De csak olyasmit várj az Úttól, ami a hatalmadban áll. És ne feledd, az igazi Camino bennünk van, és mi rakjuk le hozzá a következő követ, amin továbbléphetünk.