Amikor az ember eléri a negyvenedik évét, óhatatlanul valami bizonyítási vágy keríti hatalmába. Kétszer ennyit férfiember – még ha nagyon egészséges életmódot folytat is – ritkán él meg Magyarországon.
– Mikor és miért határozta el, hogy végigjárja az El Caminót? – Negyventől már kifelé mész – mondták mifelénk a Jászságban. Ezt a mostani születésnapomat megelőző hónapokban hosszasan gondolkodtam: mi lehetne az az erőpróba, amely egyrészt kiszakít a hétköznapok túlfeszített tempójából, másrészt szellemi-fizikai erőlétem karbantartására, hitem megerősítésére is jól szolgálna. Feltöltene és felfrissítene. Tamás öcsém, aki tavaly végigjárta az utat, olyan lelkesen mesélt róla, hogy az jutott eszembe, töltsük együtt a szabadságunk idejét. Tudtam, hogy az Észak-Spanyolországot átszelő középkori zarándok út, amely Santiago de Compostelába vezet, 789 kilométer hosszú, de nem riadtam meg. Pont egy ilyen kihívást kerestem. – Ön tapasztalt túrázónak számít, mégis, fel kellett-e, illetve fel tudott-e valamilyen módon készülni a majd’ 800 kilométeres útra? – Egyáltalán nem volt időm felkészülni, az utolsó napig dolgoztam, hogy semmi restanciát ne hagyjak magam mögött. Természetesen térképeket és útikönyvet vetettem, internetes beszámolókat böngésztem és néhány, Jakab apostolról írt cikket is tanulmányoztam. Öcsém örömében beszerezte Közép-Európa legnagyobb hálózsákját számomra. Bár terveztem, öreg bakancsomért sem tudtam hazautazni, újat kellett tehát vettem, kitaposni sem volt időm (aminek jó néhány vízhólyag lett a következménye). Hátizsákom, kulacsom, a pólók, a pille könnyű törölköző azonban már legalább egy héttel korábban a szoba sarkában várták az indulást. Fiatalkoromban sokat túráztam, de ennek a mostani távnak, talán ha a huszadát tettem meg a leghosszabb gyalogutamon. A redemptusi jászok – akiktől magam is gyökeredzem – szívós és konok népség. Eddigi életemben még soha semmit sem adtam fel. Sportolóként is az utolsó másodpercig hajtottam magam. Azért mindenesetre megtettem a kellő óvintézkedést, ami a legnehezebb pillanatokban is erőt adott. A kollegáknak s a legtöbb ismerősnek elmeséltem, mire készülök, így aztán egy bulvárlap is hírül vette, hírül adta. Elég volt elképzelnem, milyen megjegyzéseket hallanék, vagy ejtenének a hátam mögött, s máris – igaz, időnként fogcsikorgatva – tovább róttam a kilométereket? – Hogyan lehet elképzelni egy ilyen utat? (Milyen csoportban tette meg, naponta hány kilométert gyalogoltak, hol szálltak meg, stb.?) – A Szent Jakab-út, amely 1993-tól Világörökség részét képezi, a Jeruzsálem felé irányuló útvonalak utáni második legnagyobb zarándoklat. Akad, aki részletekben teljesíti a távot: minden évben ott folytatja, ahol az előzőben abbahagyta, míg el nem jut a célig. Vannak, akik kerékpárral, ló- vagy szamárháton, a legtöbben azonban gyalogszerrel teszik meg az utat. A világ szinte valamennyi országából áradnak a hívők. Én magam az út során lengyelekkel, olaszokkal, németekkel, japánokkal, skótokkal, angolokkal, hollandokkal és természetesen sok spanyollal találkoztam. Különböző időtartamokra összesen öt magyarral is összehozott a sors. Magányosan és csoporttal indulók egyaránt vannak, de tudni kell: tényleg mindenki a maga útját járja. A saját tempójának, hangulatának, érzéseinek, fizikai állapotának megfelelően halad. Így nagyjából 40 km-es távolságban folyamatosan megelőzik, vagy követik egymást a közel egyszerre indulók. Mivel több útirány is létezik, ahogy közeledik az út vége, egyre inkább jellemző lesz a sokaság, míg az út elejére inkább a magányosan, vagy kis társaságban történő haladás a jellemző. A pihenőhelyeken zarándokszállók és különböző komfortfokozatú szállodák várják az utazót, ahol megpihenve, természetesen örömteli ismerkedésben, beszélgetésekbe, közös éneklésben lehet az embernek része. A hagyományos hat útvonal közül öcsémmel a Camino Francés-et, az úgynevezett Francia utat választottuk. Budapestről július 21-én repülőgéppel érkeztünk Párizsba, majd onnan a TGV-vel az indulási pont közelébe. Július 22-én 17 órakor Saint Jean Pied de Portban kezdtük meg a túrát, s – az eredeti menettervemnek megfelelően – a 33. napon értük el Santiago de Compostela katedrálisát, ahol a hagyomány szerint Szent Jakab apostol földi maradványai nyugszanak. Naponta átlagosan kb. 19-20 km távot tettünk meg (17 km volt a legrövidebb, 38 a leghosszabb egynapi szakasz). Lélegzetelállító tájakban, szinte harapni való levegőben, ódon templomok és más épületek látványában s az időről-időre hozzánk csapódó zarándoktársak fantasztikus barátságában, segítőkészségében volt részünk.
– Soha nem jutott eszébe, hogy feladja? – Egyetlen egy alkalommal, a tizedik napon, nem sok kellett ehhez. A bokám szörnyen görcsölt, az egyik térdem cipónagyságúra dagadt, a talpaimon egymást érték a vízhólyagok, egy olyan izmom is előjött és lüktetett egyfolytában, amiről addig azt sem tudtam, hogy van. Az öcsém ötpercenként rohangált valahova, hogy vizesen tartsa a borogatásra használt törölközőt? Ez volt az a pillanat. A közelünkben levő olasz társak viszont elkezdtek imádkozni, majd énekelni, s ez annyi erőt adott, hogy mégis csak felálltam, folytattam. – Említette, hogy rengeteg látványban volt része, mégis ha csak hármat emelhetne ki közülük, melyek lennének azok? – Említhetnék inkább négyet? Az egyik feltétlenül az 1505 méter magas Cruz de Ferro csúcsa volt, ahol a csúcson álló vaskeresztes oszlop mellett magas kőhalom áll, amelyre minden zarándok elhelyez egy kisebb követ. Én is ezt tettem. A kereszt tövére pedig mindenki valami apróbb tárgyat helyez, hogy valami emléket hagyjon maga után. Én az öcsém hátizsákjáról leszerelt kis nemzeti színű jelvényt tűztem ki, s érzéssel töltött el, hogy nem ez volt az egyetlen magyar zászlócska. A másik kiemelkedő élmény a Momte do Gozo elérése volt, amihez egy alig több mint fél kilométeres szakaszon jelentkező 120 méteres szintkülönbség vezetett. Megérte az erőfeszítés, mert erről az oromról lehetett először gyönyörködni a 33 napja áhított cél, a katedrális tornyainak látványában. Nem véletlenül kapta azt a nevet a csúcs, ami galeo nyelven annyit tesz, hogy az „Öröm hegye”. A harmadik, semmi mással össze nem hasonlítható élmény természetesen maga a katedrális volt. Részt vettünk egy zarándokmisén is. A negyedik meghatározó élményt az óceán megpillantása jelentette. Santiago de Compostelában nem hagytam abba ugyanis az utat. Ha már ott voltam, még csaknem száz kilométert (két napot) rászántam, s elgyalogoltam a helyi köznyelv által „világ végének” (Finis terra) nevezett tengerparti szakaszhoz. Ez Spanyolország legnyugatibb pontja, Amerika felfedezése előtt valóban a világ végének tekintették. Innen már nem vezet tovább az út. Itt, a világítótorony tövében ért véget a 40. születésnapom alkalmából eltervezett nyári programom, amelyről augusztus 26-án, vasárnap érkezetem haza. Lejárt a szabadságom, másnap már a városházi irodámban dolgoztam, értekezleteken ültem, egyeztetéseket folytattam.. – Bár a mai zarándokok közül sokan a túrázás miatt járják végig az utat, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az El Camino az egyik legfontosabb keresztény zarándokút, amelynek eredeti célja a saját magunkhoz, Istenhez vezető út megtalálása volt. Ön milyen élményekkel, tapasztalásokkal gazdagodott az út végére? – Fizikailag nagyon elfáradtam, szellemileg teljesen felfrissültem. Jó néhány kilót leadtam, aminek nemcsak én, a barátaim is nagyon örülnek. Persze, korai még a mérleg megvonása. Nagyon frissek még az élmények. Tény, hogy nemcsak a környező világot, magamat is jobban megismertem. Sok idő volt befele figyelni. A zarándoklat során ráadásul ismét megmerítkezhetem gyermekkori neveltetésem szellemiségében, még közelebb kerültem az öcsémhez, s ez is nagyon jó dolog. A legfőbb tanulságként talán azt vonhatom le, hogy nem csak az a fontos az ember mindennapjai során, amit tesz, hanem az is, amit esetleg elmulaszt megtenni. – Profitál-e valamit az útból a főpolgármester-helyettesként? – Amennyiben tágabb tartalmú a kérdés, a válaszom is igen. A sportért (benne a turizmussal, a tájfutással) és környezetvédelemért is felelős városvezetőként számos hasznos tapasztalattal gazdagodtam, de annak hogy az út során akaratomban, elszántságomban, kitartásomban s erőnlétemben is megerősödtem, bizonyára szintén nagy hasznát veszem. Reményeim szerint sokkal nagyobb lesz a teherbírásom, a béketűrésem, de minderre talán térjünk vissza néhány hónap múlva? „
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
